Az oxigénhiány (Magyar)
Tizenhárom éves koromig mindig csak meghalni akartam. Amikor az apám elhagyott bennünket, négy éves voltam. Anyám csinos, szép és okos nő volt, több nyelven beszélő idegenvezető. Majd szállodaigazgató. Rengeteget ivott, és mindig csak töményt. Neki sem volt könnyű: Az apja nevelte fel hegedű és pálinka készítésből. Az anyám részegen nem tudta, mit csinál. Ütött-vert, csomókban tépte a hajam. Éjjel ráncigált ki az ágyamból, késsel kergetett. Féltem tőle és gyűlöltem. De senki sem segített. Tizenhárom lehettem, amikor egyszerre megbetegedtem. Magas lázban, öntudatlanul feküdtem. És váratlanul egy nagy, puha, tojásszerű valamit láttam. Majd a belsejébe kerültem, és ottan szemlélődtem. Ekkor békesség és nyugalom áradt el bennem. Magába ölelt, és egyszerre megértettem, mintha időtlen volna minden. Ébredve felismeréseim elfelejtettem, de az életem megváltozott. Anyám többé nem ütött meg. Az általános iskola után középiskolai kollégiumba kerültem. Magányos voltam. Éjszakánként a szobában ültem, és rajzoltam. A pasztell- krétát szerettem. A színek, a kezem alatt, mint a tűz, életre keltek. Hétvégeken meglátogattam anyám. Feküdt a padlón hullarészegen. A halálát is ez okozta, meg talán a cigaretta vagy öngyulladás. Én akkor a portán voltam, amikor a szolgálati lakás kigyulladt. Berohantam a tűzbe. A hajam leégett. Hallottam, ahogy hörög, de megfulladt. A rokonok segítettek. Főiskolára mentem. Mellette dolgoztam is. Voltak fiúk néha. Csak csókolózás, semmi több. A férjem volt az első. A szeretete lepett meg. Korábban engem csak vertek vagy elviseltek. Egyszer véletlen várandós lettem, és muszáj volt, mert mondták, vállalni. Én annyira vigyáztam, mindig csak vártam. Óvtam, így összegörnyedve, mint akit vernek, és védi a testét, úgy védtem szegénykét. A kitolási szakaszban azonban elszálltam. Láttam magam kívülről, mint egy halott. A fejét, ahogy beszorult. Az orvos gyorsan kivette, de már lila volt és élettelen. Újraélesztették szegényt. A műtét segített, de az oxigénhiány miatt értelmi fogyatékos maradt. És nyelni sem tudott. A tejemet fejtem. Vele voltam két hónapot. Szondán etettem. A szörcsögő nyálát kellett leszívnom. Tornáztatni, védeni a felfekvéstől, a deformálódástól kicsi fejét. Mindig magas láza és epilepsziás rohamai voltak. De nem szenvedtem attól, hogy fogyatékos. A tizenhárom éves koromban átélt élményem óta nem a testi burkot, hanem mindig a lelket néztem. És minden lélek szép. És sóváran vágyik a tökéletesedésre. Kisfiam lelke tiszta volt. Mindig levittem a kórházban a kertbe. Hallgattuk a madarakat, szép zenéket. Ilyenkor hátracsuklott kicsi feje, úgy figyelte. Szép, tartalmas része volt ez az életemnek. Sokat gazdagodtam, ahogy az élet keresztjéről őt lassan leemeltem. Egy idő után már sírt, ha csak hozzáértem. Az ápolónők gondoskodását elfogadta. Ez fájt nekem. Öt hónapos volt, amikor újra megtermékenyültem. Ezt a babát már nem védelmeztem. A magzattal vizsgálatokra jártam. A másik meg el akart hagyni, de nem engedtem. Szegénykém még sírni is megtanult miattam, csak hogy ne érintsem. Ekkor a születendő magzat fején cisztát találtak. Teljesen kétségbe estem. Gyűlöltem, amiért ezt teszi velem: “Elengedlek! Menj, ha akarsz! De intézd el, hogy a testvéred fejéről eltűnjön a ciszta!” – így kiabáltam vele. Másnap a cisztának nyomát sem találták, az ultrahangon tiszta volt a kép. Harmadnapra ment el ő. A ravatalon törékeny teste tökéletes volt. Kis márványszobor, mint egy Isten. Szép és okos arca mosolygott rám. Picike koporsóját egy nagy platóra tettem. Ezt viccesnek leltem. És a sír felé menet magamban felszabadultan, boldogan nevettem.
|
|