Buda Ferenc: Margit,

                       drága Margit, hát vége.
   Vége a gyötrelem lázának, gyalázatának.
   Vége a légszomjú vesztegelésnek, fuldokló várakozásnak, a kínok sarába tiport végső megaláztatásnak.
   Madárka-csontú testednek vége.
   Magad-választotta keskeny utadnak is vége.
   Hófelleg árnyéka alatt, maréknyi porod fölött vigyázzban megállunk.
   Tudtad Te, jóelőre tudtad, mint mindannyian:
 
Ki porból lettem s porrá válok,
Halálra gyógyszert nem találok.
 
   És csoda Veled sem történt, nem esett meg a Csoda – talán azért, mert nem hittünk benne eléggé.
   Világos szemeidet Magaddal vitted.
   Terheid lebegve hordott bazalttömbjét Magaddal vitted.
   Ám itt hagytad reánk a Művet, az immár betetőzöttet, és ránkhagytad a maga-tartás megszeghetetlen parancsát, végül, utolsó érthető szavad ez lévén, ránkhagytad – Magyarországot.
   Tudom, hogy rendjelek cicomái nélkül is ott a helyed a legnagyobbak között. Azt is tudom: az ízetlenek majd ízekre szednek. Ám ez már mit sem számít: a Te verseid kibírnak mindent, s általuk az enyészet határain túlról is erőt üzensz a rászorulóknak. Mert repedt bordával, rogyadozó inakkal is remélni kell, remélni, hogy a lét mocska még lebírható.
   Hófelleg árnyéka alatt, csillagok vallató fénye alatt, kormos szívünkre havazó gyászban kettőtök közös nyugvóhelye körül megállunk.
   Ki kell bírni. Tisztaságotok tükör – könnyekkel se maszatoljuk.
   Margit, az Engesztelőt nekünk Te mondod ekképpen:

Csönddé feltámadott világ,
feltörünk a mennyei résen,
delelünk még éjfélben is,
ha eljő fölemelkedésem.
S nem lesz fogyatkozás a fényben.