Choli Daróczi, József: Fáj

Férfiként: halálraítélt.

Megfogni neszeit az éjszakának.

Zuhanni, zuhanni mint a kő!

Arcom csontján a rés,

Hiányod miatt tátong.

Szememet feléd fordítom,

Lepergett húsomból kikelt

Szirmokat szórok nyomodba,

Mert most tudom,

Most már tudom,

Hogy múltamba belevesztél.

Befagy a szám,

Megpüffedt ajkaim között

Holdarcod ívét hordom,

Magamba beépítelek.

Sírgödör szélébe kapaszkodó

Fű hajad selyme fáj.

As a man: sentenced to death.

To grab the rustles of the night.

To hurtle, hurtle down like a stone!

The split on my cheekbone

Gapes because of your absence.

I’m turning my eyes towards you,

I’m scattering petals grown out of

My run-down flesh into your trace,

Because now I know,

Now I already know,

That you had faded into my past.

My mouth is frozen up,

Between my swollen lips

I keep carrying the arch of your moon-face,

I’m building you into myself.

Clinging to the brink of the grave

The silk of your grass-hair hurts a lot.