Csáth Géza: A béka

A békát utálom. Szeretek minden állatot, tudom, hogy
egyformán fölséges alkotásai a természetnek, de a békától
iszonyatosan undorodom.
 
Elmondom önöknek, hogy miért, bár ha csak ráemlékszem
is a dologra, reszkető félelem fog el, a gyomrom rémületes
undorban vonaglik, a szemeim előtt és a torkomon hideg,
nedves varangyok mászkálnak, a füleimben egy
békanyálszagú hang vartyog, és gerincoszlopomban görcsös,
jéghideg iszonyat szaladgál. És én ma éjjel nem fogok
aludni. Mégis elmondom, hogy miért iszonyodom a kicsiny
békától; miért merednek meg az izmaim halálos izgalomban,
amikor két békaszem pislogó, rohadt fényét látom a
múltból az agyvelőmbe világolni.
 
A béka az az állat, mely az életemnek legnagyobb,
legjelentőségesebb perceit okozta. Csakhogy ezek a
percek számomra nem az öröm, hanem a borzalom percei
voltak.Tudom, azt gondolják majd, hogy mindazt, amit
elmondok, egy szegény, szerencsétlen ember mondja el
önöknek, akinek a szeme káprázott; tudom, hogy
legföljebb érdekesnek találják az esetemet. De kérem,
gondoljákel, hogy ezt tenniök embertelenség volna. Mert
végigszenvedtem akkor ezer ember helyett azt az őrjítő,
kárhozatos félelmet, melyet ezer és ezer között nem
ismer meg egész életében senki. Önök nem fogják
megismerni. Gondolják el, és ne bámuljanak rám, hanem
érezzenek együtt velem.
 
Egy áprilisi esős éjszakán fölriadok az álmomból. A másik
oldalamra fordulok, és próbálom folytatni az alvást.
Hánykolódom, igazgatom a párnát, de nem sikerül az alvás.
Ideges, lázas reszketés búvik lassan minden porcikámba,
és valami ismeretlen félelem kezd reám szállni a csöndes
sötétségben, mialatt künn az áprilisi eső esik, s mellettem
a feleségem lélegzetét hallom.
 
Érzem, hogy ismeretlen félelem kerít mindjobban a
hatalmába, és hogy nincs ellene védekezés sehol sem.
 
Először szabadulni próbálok tőle, olvasok magamban.
Számokat adok és szorzok össze, a régi tanulótársaim
nevét sorolom föl; hiába - nem sikerül. A félelem egyre
erősebb lesz, és minden csepp vérembe beveszi magát,
a szívem erősen dobog, a fejemben nyomást érzek, s
mindenem hideg. Az izzadság kiüt a homlokomra.
 
S e pillanatban hang üti meg a fülemet. Egy hang, amely
gyereksíráshoz és elkínzott állat nyögéséhez hasonló.
Egy hang, amelyre meghűl a velő a koponyámban, és
a gerincemen rettenetes görcsös borzongás fut végig.
 
Hallgatózom.
A hang ismétlődik. Erősebben és erősebben. Hallatára
idegeim minden szálát elállja a rettenet és a kín. Valami
üvöltő, panaszos, hívó és fenyegető hang, amelyet majd
végtelen messzeségben, majd közvetlen közelemben
hallok, mintha az ágyam fájából és a szobabútorokból
áramlana felém.
 
Mintha egy halálra kínzott kicsi gyerek nyöszörögne.
Mintha valami kitépett szárnyú vén bagoly üvöltene az
éjszakába
az elmúlásról.
 
És a hang nem szűnik. Rövid szüneteket tart. Majd folyton
erősödik, rémületesebbé és fájdalmasabbá válik.
 
Az egész testem csupa hideg veríték. Fölugrom az ágyból,
gyertyát gyújtok, azután rohanok vele szobáról szobára.
Megállok. Hallgatózom. A hang egyszer távolabbról,
másszor közelebbről hangzik. Reszketve és fülelve sietek
újra és újra keresztül a szobákon. Mintha a hang a
konyhából jönne. Valóban, amikor kiléptem, betöltötte
az egész konyhátez a nyögő, pokolian nyávogó, vartyogó
hang.
 
Sietve keresni kezdtem, honnan jő. Egy sarokból hangzott,
ahol a mosóteknő állott. Elveszem a teknőt. Egy állatot
látok ott, akkorát, mint egy kis macska. Gömböcbe
gabalyodva ült, és lomha mozdulattal felém fordult.
 
Béka volt. De milyen béka. Soha ezelőtt nem láttam olyant.
Szőrök voltak a testén. A szemeiből zöldes lidércfény
világolt. A teste halotti bűzt terjesztett. Undok nagy
szájából csak úgy ömlött a rémületes hangok áradata.
Mintha valami felsőbb hatalom parancsára végezte volna
pokoli énekét. Abban a pillanatban, ahogy megláttam,
eszembe jutott valami, amitől a szívem verése megállt
egy pillanatra.
 
A vidékünkön az a hit van elterjesztve, hogy amely házban
ilyen szőrös béka éjjel megjelenik, ott hamarosan meghal
valaki. Abban az időben több ilyen esetet hallottam.
Egy szomszédunk - jómódú gazdaember - mondta nekem,
hogy saját szemével látta az átkozott szőrös békát,
és leánya, a szép, tizennyolc éves Ágnes, rövid időre
azután meghalt.
 
Akkor egy pillanatig se hittem a dolgot, végre is az ember
nem hisz el meséket, ezenkívül a természetrajz se ismeri
azt a békát, miért higgyem el tehát én.
 
De amikor ezzel a békával ott szemben álltam, minden
csepp véremmel hittem rémséges jelentőségében.
Villámgyorsan rávetettem magam, és rátérdeltem a hideg,
undok testére.
 
Hatalmas bömbölésbe kezdett, mely oly mély és erős volt,
hogy lónyerítéshez hasonlíthatnám. Megrémültem, hogy
a feleségem fölébred rá. Fölkaptam hát az állatot, és teljes
erővel odacsaptam a konyha köves padlójához. Úgy
koppant, mint egy vasgolyó, és hirtelen talpra állva,
méternyi ugrással a sarokba igyekezett.
Tehetetlenségemben ide-oda rugdosni kezdtem, s nem
engedtem, hogy talpra álljon. Zöld varangynedvet lövellt
ki a teste, és ez a nyúlós, bűzös folyadék jelölte az útját.
Míg így időt nyertem a gondolkodásra, megpillantottam
a favágó baltát, s elhatároztam, hogy azzal pusztítom el
a szörnyet. Odatereltem tehát a sarokba, ahol a balta
állott, azután fölkaptam a szerszámot, hogy gyorsan
végezzek vele. Időt vesztettem-e, vagy hogy volt, nem
tudom, de a varangy talpra állt, ésvillámgyorsan nekem
ugrott, éppen a nyakamra, ésmegharapott.
 
Fogai voltak.
 
Leráztam magamról, és lefogtam. Reá térdeltem újra:
megint azt az erős, nyerítő hangot hallatta. - Azután
rávágtam a fejére a balta fokával. Zöld vér freccsent az
arcomra, és éreztem, hogy a tehetetlen állat micsoda
óriási erőfeszítést tesz, hogy elmeneküljön. Újra ütöttem,
vágtam. Földaraboltam. Levágtam a lábát, a fejét, úgy,
hogy a végén csak egyalaktalan, nyálas, bűzös, zöld
tömeg feküdt előttem.
 
Mikor elvégeztem rémes munkámat - föllélegzettem, úgy
éreztem, mintha talán sikerült volna megvédeni enyéimet
a fenyegető halálveszedelemtől. Reszketve, fázva, de
megkönnyebbülve mentem vissza a hálószobába.
A feleségem csendesen, nyugodt lélegzettel aludt.
Halovány arcán enyhe mosolygás lebegett. Odamentem
és megcsókoltam, mire gyengén sóhajtott. Egy ideig
szorongva néztem az arcát, azután fáradt és mély
álomba merültem.
 
Másnap korán reggel, amikor felébredek - mert korán kelő
ember vagyok - rémülve jut eszembe, hogy a béka tetemét,
a véres baltát és az éjjeli küzdelem nyomait elfeledtem
eltakarítani. Kiugrom az ágyból, és a konyhába sietek, hogy
- ha lehet - még elejét vegyem annak, hogy a cselédek
vagy a gyerekek meglássanak vagy megtudjanak valamit.
 
Csodálkozásomra nem volt semminek semmi nyoma.
A balta a helyén állott. A konyha kövei tiszták, a szolgáló
még nem jött be a cselédszobából.
 
Önök most azt mondják, kérem, hogy álmodtam. Tudják
meg tehát, hogy a feleségem e nap után két hétre
kiterítve feküdt.
 
 
 

Il rospo mi fa ribrezzo. Amo tutti gli animali, so, che tutti
parimente sono creazioni maestosi della natura, ma dal
rospo sono terribilmente disgustato.
 
Vi racconto il perché, sebbene appena il fatto mi torni in
mente, mi prende una paura tremebonda, lo stomaco mi si
contrae in un terribile disgusto, davanti ai miei occhi e su
per la gola, freddi e viscidi rospi strisciano,
nelle mie orecchie una voce puzzolente di mucillagine
gracida, un orrore spasmodico e gelido mi corre lungo la
spina dorsale. Ed io stanotte non ci riuscirò a dormire.
Tuttavia, ve lo voglio raccontare il perché ho ribrezzo delle
piccole rane, perché mi si irrigidiscono i muscoli in
un’agitazione mortale quando vedo la luce ammiccante
e dannata di quei due occhi, che dal passato mi balena
nel cervello.
 
La rana è l’animale, che aveva causato i minuti più cruciali  
e significativi della mia vita. Solo, che per me questi minuti
non sono stati momenti di gioia, ma momenti d’orrore.
Lo so, voi penserete, che tutto quel che io racconterò è
solo il racconto d’un povero uomo sfortunato, a cui gli
occhi avevano visto un’allucinazione, lo so, che al massimo,
troverete interessante il mio caso. Ma vi prego di riflettere,
che per far’ questo sarebbe disumano. Perché allora ho
dovuto sopportare quella paura folle e dannata, di un
insieme di mille uomini, che tra i mille e mille, in tutta la
loro vita nessuno aveva conosciuto. Voi non lo potrete
conoscere. Rifletteteci e smettete di fissarmi, siate
comprensivi.
 
Una piovosa notte d’aprile mi sveglio di soprassalto dal mio
sonno. Mi volto all’altro lato cercando di riprendere il sonno.
Mi volto e mi rivolto, rassetto il cuscino, ma il sonno non
viene. Lentamente, da capo a piedi, m’invade un tremito
nervoso e febbrile, e nell’oscurità silenziosa mi prende in
possesso una certa paura sconosciuta, mentre fuori cade
la pioggia d’aprile, e accanto a me sento il respiro di mia
moglie.
 
Sento, che la paura sconosciuta sempre di più
s’impossessa di me, e contro di essa non v’è difesa in
nessun luogo.
 
Prima cerco di sbarazzarmene contando mentalmente.
Faccio addizioni e moltiplicazioni, elenco i nomi dei miei
vecchi compagni di scuola; invano – non ci riesco. La
paura si fa sempre più forte, e invade ogni goccia del
mio sangue, il cuore mi batte forte, sento una pressione
nella testa, ho freddo in ogni membro del mio corpo. La
fronte è pervasa dal sudore freddo.
 
E in questo momento, che giunge un suono alle mie
orecchie. Una voce simile al pianto d’un bambino e al
gemito d’un animale torturato. Un suono, al cui mi si gela
il midollo nel cranio, ed un terribile brivido convulso mi
percorre la spina dorsale.
 
Sto origliando.
 
La voce si ripete. Più e più volte, sempre più forte. Al
sentirlo, ogni fibra dei miei nervi è sopraffatta dall’orrore
e dal tormento. Una certa voce lamentosa e ululante,
che chiama e minaccia, che a volte sento da una
distanza infinita, a volte da una vicinanza immediata,
come se dal mio letto o dai mobili fluisse verso di me.
 
Come se stesse piagnucolando un bambino torturato
a morte. Come se un vecchio gufo, dalle ali strappate,
nella notte ululasse alla morte.
 
E la voce non si ferma. Prende pause brevi. Poi s’accentua
sempre di più, diventa più terrificante, più dolorosa.
 
Tutto il mio corpo è coperto dal sudore freddo. Salto giù
dal letto, accendo una candela, poi corro da una stanza
all’altra. Mi fermo. Sto origliando. La voce arriva a volte
da più lontano, a volte da più vicino. Tremando e tendendo
l’orecchio attraverso in fretta le stanze. Come se la voce
provenisse dalla cucina. Infatti, appena metto il piede fuori,
questa gemebonda, gnaulante voce infernale riempie tutta
la cucina.
 
In fretta incomincio a cercare da dove ha origine la voce.
Proveniva da un angolo, dove una bagnarola era
appoggiata. Sposto la bagnarola. Vedo un animale, grande
quanto un gattino. Stava seduto, sembrava un pallone
tondeggiante, e con movimenti neghittosi si voltò verso
di me.
 
Era un rospo. E che rospo. Mai prima avevo visto qualcosa
di simile. Aveva dei peli sul corpo. Dai suoi occhi emanava
una verdastra luce spettrale. Dal suo corpo si diffondeva
fetore di morte. Dalla sua grande bocca ributtante uscivano
una marea di suoni terrificanti. Come se eseguisse il suo
canto infernale per volere d’un potere superiore. Nel
momento, in cui l’ho visto, mi son ricordato di qualcosa,
e mio cuore per un attimo ha smesso di battere.
 
Nel nostro paese v’è una credenza diffusa, secondo cui,
nella casa dove di notte appare un rospo così peloso,
presto morirà qualcuno. All’epoca, ne avevo sentito
parecchi dei casi simili. Un nostro vicino – un contadino
benestante – mi disse, che aveva visto con i propri occhi
quel dannato rospo peloso, e sua figlia, la bella,
diciottenne Agnese, di là a poco era morta.  
 
Allora non l’avevo creduto neanche per un momento, in
fin dei conti l’uomo non crede alle favole, inoltre, nemmeno
le scienze naturali conoscono questo rospo, perché dovrei
dunque credere io.
 
Ma quando mi son trovato là, di fronte a questo rospo,
con ogni goccia del mio sangue credevo a
quest’eventualità. Con una velocità fulminea mi son
gettato addosso a lui, mi sono inginocchiato sul suo corpo
freddo e disgustoso.
 
Incominciò a ruggire con una voce così profonda e forte,
potrei paragonarla al nitrito d’un cavallo. Ero inorridito,
temevo, che avrebbe svegliato mia moglie. Afferrai dunque
l’animale e lo feci schiantare con tutte le mie forze sulle
pietre del pavimento della cucina. Cadde con un tonfo,
come una palla di ferro, e rizzandosi in piedi all’improvviso,
con un lungo salto tentò di raggiungere l’angolo. Nella mia
impotenza incominciai a calciarlo, di qua e di là, non
permettendogli di mettersi in piedi. Suo corpo eiettava
un muco verde, e questo puzzolente liquido viscido
segnava la sua strada. Mentre guadagnavo un po’ di
tempo per pensare, nell’angolo intravidi l’ascia e decisi,
che con quella avrei distrutto il mostro. Lo costrinsi
dunque a ritirarsi nell’angolo, dove stava l’ascia,
dopodiché afferrai l’arnese per finirlo velocemente. Avrò
forse perso del tempo, o non so com’è successo, ma il
rospo s’era rizzato sui due piedi, e come fulmine mi saltò
addosso, proprio sul collo e mi morse.
 
Aveva dei denti.
 
Lo scrollai di dosso, e lo tenni bloccato. M’inginocchiai
nuovamente su di lui, di nuovo fece sentire quella voce
forte simile al nitrito. – Poi con la costola dell’ascia lo colpì
in testa. Sangue verde schizzo sul mio viso, e percepivo
il forzo enorme che l’animale impotente faceva, nel tentativo
di fuggire. Lo colpì di nuovo, lo spaccai. Lo feci a pezzi.
Gli staccai la gamba, la testa, alla fine davanti a me
giaceva solo un informe, puzzolente, viscida massa verde.
 
Quando finì il mio orrendo lavoro – tirai un sospiro di
sollievo, avevo la sensazione di esser’ forse riuscito
a proteggere i miei dalla minaccia della morte incombente.
Tremando, infreddolito, ma sollevato tornai nella camera
di letto. Mia moglie dormiva tranquillamente, con un respiro
regolare. Sul suo viso chiaro fluttuava un debole sorriso.
M’avvicinai e la baciai, al che lei emise un debole sospiro.
Per un po’ la guardai col timore, poi caddi in un sonno
stanco e profondo.
 
Indomani al mattino presto, quando mi svegliai – perché
sono mattiniero – mi venne in mente con orrore, che i resti
del rospo, l’ascia sporca di sangue e le tracce del
combattimento notturno, mi son dimenticato a far sparire.
Saltai giù dal letto, mi precipitai in cucina per impedire
– s’è possibile – alla serva e ai bambini, che possano
vedere, o a venire a sapere qualche cosa.
 
A mia grande meraviglia non v’era traccia di niente. L’ascia
era al suo posto. Le pietre del pavimento pulite, la serva
non aveva fatto ancora il suo ingresso in cucina.
 
Voi ora direte, che io avevo sognato. Sappiate dunque, che
a distanza di due settimane, la salma di mia moglie era
esposta nella camera ardente.