Csata Ernő: Alla periferia d’Europa (Európa peremén Olasz nyelven)

…parafrázis József Attila
A város peremén című verséhez,
2020 karácsonyán. 

Európa peremén, ahol élek,
ködös alkonyokon,
apró vírusokat köhög ránk
egy ördögi, sötét mammon,
ami tüdőnkre rakódik,
koronásan, vastagon. 

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint józan kétkedés,
mi átjárja elménk zugait,
valós választ hiába remél –
e kétely szívünkben marad,
a média hiába beszél. 

Moshatja az agyunk – ilyenek vagyunk.
Elbolondított a sok zaj.
Helytelenül mondjuk a szót s fejünkön
borzas a szivárványos haj.
Elfeledtük ki teremtett, de érezzük,
hogy a szén, vas és olaj, 

biorobotokká alakít minket,
a szörnyű mammon
öntőformáiba löttyintve
korán, fiatalon,
hogy talpon maradjunk
az örök piacon. 

A befolyásos elöljárókon kívül,
így maradtunk csak mi, hű
betartói a rossz törvényeknek;
pedig sok emberi mű
értelme még lelkünkben búg,
mint a mélyhegedű. 

A Föld-anyát annyian,
mióta kialakult
a világegyetem, nem pusztították
eddig, bár távoli a régmúlt:
a világban sok éhínség, fegyver,
vakhit és vírus dúlt. 

Élni kell! Senki, még annyira
meg nem gyalázott,
amennyire a csillagok alatt,
a pénz megalázott:
a földre sütjük a szemünk. Felnyílhat
a titok, mit a földön az ég megáldott. 

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a pénz!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán a vékonyabb jég,
városok vakolata omlik
zuhanó árfolyamnál, a tőzsde, ha lép. 

Ki inti le – talán a politikum? –
a bankok vad ebét?
Már rég megszületett a pénz,
Gyerekkora a ködbe vész.
Százlábú állat. No, kiáltsatok rá!
Mindenki tudja a nevét. 

És itt van már, hogy oltárainál
mind térdre omlunk
s imádkozunk hozzá, mi pusztán
a tulajdonunk.
De a pénz, csak a pénzhez húz,
ez a mi nagy gondunk… 

Itt állunk, gyanakvón és együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl bérünket! Azé
a szívünk, aki fölemeli.
Mert erős, ma csak az lehet,
ki pénzzel van teli. 

Föl a szívvel, az anyagi fölé!
Ennyi bánatos, nagy szívet
csak az látott, aki napot látott
a fogyatkozáskor fogyni el,
aki megismerkedett a pokol
bugyros mélységeivel! 

Föl, föl! … E tönkretett földön
sír, szédül és dühöng
rövid pórázon az ember
s elkábítva dülöng.
Leheljünk rá! Föl a fejjel,
ragadjuk üstökön! 

Míg megvalósul gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi,
hogy a teremtés szent
s a család, férfi és nő esküje odakint
s a szerelem ösztön, idebent… 

Európa peremén, hiába zeng e dal.
A költő, a rokon,
csak bámulja bambán, ahogy hull
a sötét, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
vastagon, az agyakon. 

A költő – ajkán hiába szép a szó,
mert ő, (egy rossz világ,
jó varázsainak a mérnöke),
fájón a jövőbe is lát,
de süket füleknek hiába zengi
az eljövendő diszharmóniát.

…parafrasi alla poesia intitolata
“Alla periferia della città”, di József Attila,
Natale del 2020.
 
Alla periferia dell’Europa, dove vivo,
nel crepuscolo nebbioso,
l’oscura, diabolica mammona
ci tossisce minuscoli virus addosso,
che si depositano sui nostri polmoni
coronato, in un spesso strato.
 
Così grava quest’epoca sull’anima nostra.
È come un sobrio dubbio pervade
ogni recesso della nostra mente,
in una risposta reale invano spera –
il dubbio permane nei nostri cuori,
i media parlano invano.
 
Può lavarci il cervello – siam fatti così.
Il troppo rumore ci ha irretito.
Diciamo erroneamente la parola e in testa
i capelli arruffati son di color arcobaleno.
Dimentichiamo chi ci aveva creato,
ma sentiamo, che carbone, ferro e petrolio
 
in biorobot ci stanno trasformando,
versandoci negli stampi
della mostruosa mammona,
presto, da giovani,
per rimanere competitivi
sul mercato eterno.
 
Oltre agli superiori influenti,
così siam rimasti solo noi, fedeli
osservatori delle cattive leggi;
eppur il senso di molte opere umane
frulla ancora, come una viola,
nell’anima nostra.
 
La Terra – madre, da quando
l’universo s’è formato,
non distruggevano sinora in tanti,
anche se il passato remoto è lontano:
nel mondo tante carestie, armi
fede cieca e virus erano in corso.
 
Bisogna vivere! Nessuno
aveva vilipeso così tanto,
quanto il denaro,
sotto le stelle, aveva umiliato:
abbassiamo lo sguardo. Potrebbe rivelarsi
il segreto, che sulla terra il cielo ha benedetto.
 
Guardate pure, la moneta,
la cara bestia, come s’è scatenata!
Villaggi fragili si schiantano, come
il ghiaccio più sottile sulla pozzanghera,
crolla intonaco delle città, quando cala
il tasso di cambio e crolla la borsa.
 
Chi fermerà – forse la politica? –
il can feroce delle banche?
Il denaro è nato tanto tempo fa,
la sua infanzia si perde nella nebbia.
Animale da cento piedi. Suvvia, gridatelo!
Tanto tutti conoscono il suo nome.
 
Ed è già qui, davanti ai suoi altari
tutti cadiamo in ginocchio
e invochiamo ciò, che
è semplicemente nostro.
Ma il denaro è attratto solo dal denaro,
è questo che ci preoccupa tanto…
 
Siamo qui, sospettosamente e insieme,
noi figli della materia.
Aumentate i nostri salari! A colui,
che lo aumenta, appartiene il nostro cuore.
Perché oggi può esser forte solo colui,
chi tanto denaro possiede.
 
Su con il cuore, oltre il materiale!
Tanti addolorati grandi cuori
aveva veduto solo colui, che ha veduto
nell’eclissi consumarsi il sole,
chi ha conosciuto l’inferno
con i suoi gironi profondi.
 
Su, su!... Su questa terra devastata
piange l’uomo, stordito e infuriato,
e barcolla tramortito legato
ad un guinzaglio corto.
Alitiamogli addosso! Su con la testa,
afferriamolo per i capelli!
 
Finché si realizza l’ordine,
la nostra capacità stupenda,
con cui la mente prende nota,
che la creazione è sacra,
famiglia, il giuramento dell’uomo e della
donna fuori, l’istinto dell’amore, qui dentro…
 
Alla periferia dell’Europa invano risuona ‘sto canto.
Il poeta, i parenti guardano
stupidamente mentre cade la morbida
e oscura fuliggine,
e si deposita sui cervelli come
guano in uno spesso strato.
 
Il poeta – sulle labbra invano le belle parole,
perché lui, (è l’ingegnere della
malia buona d’un cattivo mondo),
può vedere dolorosamente nel futuro,
ma la disarmonia che verrà,
alle orecchie sorde, invano canta.