Csehy Zoltán: Én, Liszti László

Ki írná meg életem regényét 250 oldalon?
Részletezve minden perverziót, fekete misét?
Szenvtelenségben tegyen túl mindenen,
s legyen pontos, akár a Biblia.

Az első fejezet címe ez legyen:
Liszti László, a vérszomjas szodomita.
A leírás olyan pontos legyen,
ha felolvassák, hasson úgy,
akár egy alkimista varázsformula vagy egy őszinte pápista fohász.
Nevezze néven társaim a kéjben:
Jancsit, a fiatal, mézes húsú szőke inast,
unokatestvérem, Liszti János Kristóf szolgáját, a hamvas rozmaringot,
Girgellt (ó meddig csábítgattam! mennyi mágia,
férfias varázslat),
a beszari, hangos Dudás Györgyöt,
és hát az égi amethystust,
a szép Szentpéterit, persze.

Aztán kell egy fejezet a csecsemőgyilkosságokról
(volt pár),
a médiát, az utókort érdekli az ilyesmi,
s határtalan sikollyá fűszerez minden gügyögést.
A bécsi és a pozsonyi
kurvákról se feledkezz meg, ezt a fejezetet
illusztráld metszetekkel, legyenek rajta combok,
áradjon ki mindből a rossz szag, a betegség szele,
s jelöld az alkímia rendje szerint titkos jelekkel a kéjek fajait,
melyekben sosem volt igazán részem.

Én, Liszti László, hazafias szodomita,
ezt hagyom tinéktek: őrizzétek emlékezetetekben
életrajzom bármely fejezetét,
s akár kereszt tövébe a fekete kakast én,
ássátok bele életeiteket az enyém sírjába,
s ha kísértetek bennem, az öt érzék roppant, barokk
várkastélyában, ne szégyelljetek mást, csak
a gyáva alázatot.

Írd meg: Zrínyi voltam, a Magyar Márs költője,
vele egy a legfőbb szerelemben,
s túlnőttem rajta, mint akaraton a tett.
Hazug, ki mást állít,
s mit sem tud Jupiter rendeléseiről.
A könyv térjen ki érdemeimre is, hazudjon, ha kell,
az erénykatalógus akkor szép,
ha teljesen hiteltelen, s mert másmilyen úgysem lehet,
fogd velős rövidre, kurziváld,
heréld ki, ha kell, akár a lovat.

Valahogy fejezd be,
írd meg, hogy lefejeztek, Bécsben,
egy roppant téren, mert hamis pénzt verettem,
s az első sorban sírtak szerelmeim, a gyertyákkal
jöttek a bécsi kurvák, hogy megvilágosodott az ég,
majd nagy, unalmas,
fekete varjak lepték el,
s az iszonyatos krákogásban semmi sem hallatszott.

Ez így éppen elég,
ne fáradj újabb ötletekkel,
vagy ha mégis: mérgeztem is,
s véremből, mely a pallos alatt kifolyt,
démonok sarjadtak, s elevenen fojtottak meg két szüzet.
Á, ezt úgysem hinnék el.
Vagy mégis?

Chi scriverebbe il romanzo della mia vita in 250 pagine?
Dettagliando ogni perversione, messa nera?
Che nell’insensibilità trascenda su tutto,
e sia accurata come la Bibbia.
 
Il titolo del primo capitolo sia questo:
Liszti lászló, sodomita assettato di sangue.
La descrizione sia così accurata,
che quando verrà letto, abbia l’effetto
d’una formula magica alchemica o una sincera
invocazione papista.
Che nella lussuria chiami per nome i miei compagni,
Jancsi, il giovane e biondo apprendista dalla carne
mielata,
mio cugino, servo di Liszti János Kristóf, il tenero
rosmarino,
Girgellt (per quanto tempo lo allettavo! quanta magia,
fascino maschile),
Dudás György, il tonante cacasotto,
e l’etereo ametista, il bello di San Pietrino, beninteso.
 
Poi, ci vorrà un capitolo sull’infanticidio
(ci sono stati un paio),
i media, i posteri son interessati a queste cose,
e ogni ciangottio tramuta in un urlo senza limiti.
E non dimenticarti neppure delle puttane di Vienna
e Bratislava,
illustra questo capitolo con le incisioni, e tra queste ci siano anche le cosce, che emanino tutte un cattivo odore, il vento del morbo,
e segna, con segnali segreti, secondo l’ordine di alchimia i vari generi di lussuria,
in cui, in sincerità, non avevo mai preso parte.
 
Io, Liszti László sodomita patriottico,
è questo, che vi lascio: custodite qualsiasi capitolo
della mia biografia nella vostra memoria,
e come feci io con il gallo nero ai piedi della croce,
seppellite le vostre vite nella mia tomba,
e se state tentando dentro di me, nell’enorme castello
barocco dei cinque sensi, non vergognatevi d’altro,
solo della vile deferenza.
 
Scrivi, che ero Zrinyi, il poeta del Marte Ungherese,
tutt’uno con lui nell’amore supremo,
e l’ho superato, come l’operato supera la volontà.
Bugiardo, chi afferma altro,
e nulla sa degli ordini di Giove.
Il libro dovrebbe menzionare anche i miei meriti,
che menta, s’è necessario, il catalogo delle virtù
è bello s’è del tutto screditato, perché diverso non
può essere,
sii stringato, conciso, usa anche in corsivo,
castralo come un cavallo, s’è necessario.
 
Concludilo in qualche modo,
scrivi, che m’hanno decapitato a Vienna, su una
piazza enorme, perché avevo fatto coniare denaro
falso, e che nella prima fila piangevano le mie amanti,
le puttane viennesi arrivarono con le candele, che
il cielo s’è illuminato,
poi lo hanno coperto i grandi, noiosi corvi neri,
e in quel terribile gracchiare non si udiva niente.
 
Questo è più, che sufficiente,
non disturbarti con nuove idee,
o se ci tieni, scrivi, che avevo pure avvelenato,
e dal mio sangue, che sotto la mannaia scorreva, demoni
son spuntati, e avevano strozzato due vergini vive.
Ma questo tanto nessuno crederebbe.
Oppure sì!
 
 

Conte Liszti László, nato a Sibiu nel 1628 e morì decapitato a Vienna nel 1662. Pur essendo di nobili origini, persona coltissima, è famoso per le sue nefandezze, per la sua vita sregolata. Accusato in più

occasioni, per malefatte a lui addebitate, riesce sempre

a cavarsela. Alla fine viene condannato a morte come falsario, per aver coniato denaro falso. È autore del volume Marte Magiaro (1653), in cui l’opera più importante è un lungo poema narrativo intitolato

il Disastro di Mohács, scritta in memoria della battaglia

persa dai magiari contro i turchi.  

Mohács (29 agosto 1526)