Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Cserenkó Gábor: Aspettando Agnese (Ágnesre várva Olasz nyelven)

Cserenkó Gábor portréja

Ágnesre várva (Magyar)

Előbb lett vége a mai jelnyelvi képzésnek, mint szokott. Mégse sietek sehova, az utcán időzöm. Ágnesre várok.

Jelbeszéddel kommunikálunk, mert halláskárosult. Ő a kezével beszél. Nézem a táncoló ujjait, figyelek és akkor megértem.

Egyszerűen túlléptem azon, hogy ő siket, és nem hall semmit. Túlléptem rajta azonnal, még az ismeretségünk hajnalán. Nem hall hangokat, mint az emberek többsége.
Ágnes bája egyszerűen letaglózott. A szépsége, a kedvessége. Az a két kis gödröcske az arcán, amikor mosolyog. Göndör fürtjei, amik nyaldossák az arcom.

Az ember nem keresi ezt, ez csak jön. Nem mondja, hogy ő az, meg se szólal, váratlanul jelenik meg, betoppan némán, mint valami ajándékhozó. És akkor muszáj megmozdulni. Az ember felfogja, hogy ez jó, és egy idő után úgy érzi, hogy hozzátartozója lett a világnak, aminek addig nem, mert sötétben tapogatózott. Részese lett azáltal, hogy behódolt. Ez az érzés aztán nagylelkűvé teszi, annyira, hogy kinyílik tőle a világ. Értelmet ad. Ilyenkor minden megszépül és lecsendesedik. Hiszen minek van az élet, ha nem ezért.

A hetes busz megállójában láttam meg. A város egészen más pontján közlekedem, így csak kéthetente egyszer utazom a busszal. Készültem arra, hogy hátha újból sikerül megpillantanom. Mindig ugyanoda ült le, és mindig egyedül. Aztán feltűnt nekem az is, hogy talán nem hall rendesen, mert nem reagál azokra a zajokra, amikre az utasok. Egy nap vettem a bátorságot és leszálltam ott, ahol ő is. Kávézni hívtam mire ő ingatta a fejét, hogy nem, mert nem szereti. Viszont most siet, és erre a kezembe nyomott egy cetlit, amire az email címét firkantotta.

Aztán levelek tucatjaiból, éjszakákig tartó chetelésekből fokozatosan kaptunk képet egymásról.

Ágnes egészen más lett nekem, mint azok a nők, akikkel korábban találkoztam. Most benne van a levegőben, hogy ami eddig lehetetlennek tűnt számomra, az valósággá válhat.
Szükségem van rá, és ez számomra teljesen nyilvánvaló. A világ kevésbé riasztó hely, mióta összetalálkoztam vele. Mindig is úgy gondoltam, hogy nekem is kell valaki, akivel úgy csinálom az életem, ahogy jó. Ahogy senki más nem csinálja.

És olyan jó, hogy most jó.

Senki tekintetében még nem láttam magam ennyire, mint Ágnesében.

Másképp viszonyulok hozzá, mint a többi emberhez. Mint azokhoz az ismerőseimhez, akikkel eddig éltem az életem.
Azt mondják, egy ember életében kevésszer fordul elő ilyen. Nem tudom. Csak azt tudom, és érzem, hogy szeretném, ha mindig ismerném őt. Folyton látni, érezni, hiszen teljesnek érzem magam mellette. Ragyogással töltődik fel a lelkem, minden közösen eltöltött perc után. Amióta megismertem fényben úszik minden. Lebegek, mert mindenkinél jobban inspirál. Szereti ha szórakoztatom, és ettől én felszabadultnak érzem magam. Nem pedig görcsösnek, mint annyiszor. Meglágyul a szívem, ha rá gondolok. Minden más mellékes.

Rápillantok az órámra: Nemsokára megérkezik.



FeltöltőJakus Laura 1.
Az idézet forrásaTalán a dalok

Aspettando Agnese (Olasz)

Oggi, l’insegnamento del linguaggio dei segni, finì
prima del solito. Eppure non vado di fretta, sto
ciondolando per strada. Sto aspettando Agnese.

Ci comunichiamo con il linguaggio dei segni, perché
lei è audiolesa. Lei parla con le mani. Io osservo
attentamente il danzare delle sue dita e la capisco.
Semplicemente, ho superato il fatto, che lei è sorda,
che non sente niente. Ho superato subito, ancora
all’inizio della nostra conoscenza. Non sente i suoni
come la maggior parte della gente.
La grazia di Agnese semplicemente mi ha affascinato.
La sua bellezza, la sua dolcezza. Quelle due fossette
sul viso quando sorride. I suoi boccoli, che mi
accarezzano il viso.

Uno non è che se la va a cercare questo,
semplicemente capita. Non avvisa che è lei, non
spiccica una parola, compare all’improvviso, ti piomba
addosso, come chi reca un regalo. E allora bisogna
reagire. Uno afferra, che la cosa è piacevole, dopo
qualche tempo si ha la percezione che è divenuto
parte del mondo, perché fin adesso non lo era,
barcollava solo nel buio. Divenuto parte, capitolando.
Questo sentimento lo rende talmente magnanimo,
che gli si spalanca tutto un mondo. Gli da senso. Tutto
diventa più bello tutto si quieta. Tanto, a che serve
la vita, se non per questo.

L’ho veduta alla fermata dell’autobus numero sette.
Di regola bazzico tutt’altra parte della città, l’autobus,
lo prendo solo una volta ogni due settimane. Speravo
tanto di poter’ scorgerla nuovamente. Occupava
sempre lo stesso posto, sempre sola. Poi ho notato che,
forse non sente bene, non reagisce agli stessi rumori,
come gli altri viaggiatori. Un giorno presi il coraggio, e
scesi dove era scesa, anche lei. La invitai a prendere un
caffè, ma lei scuoteva solo la testa in segno di diniego,
perché non le piace. Poi adesso ha fretta, mi mise un
biglietto in mano, dove aveva vergato frettolosamente
il suo indirizzo E- mail.

Attraverso lo scambio di dozzine di lettere e chattando
fino a notte fonda, via via abbiamo ottenuto delle
informazioni una del’altro.

Per me Agnese diventata tutta un’altra cosa, che le
donne che l’hanno preceduta. La percepisco nell’aria,
e tutto quel che finora mi appariva impossibile,
potrebbe diventare realtà. Ho bisogno di lei, questo
per me è tangibile. Da quando l’ho incontrata, il
mondo mi sembra meno minaccioso. L’ho sempre
pensato di aver bisogno di qualcuno, con cui dividere
la vita in modo come piace a me. Come nessun altro
sa fare.

Ed è un gran bene, che oggi stiamo bene cosi.

Non mi son visto ancora in nessuno sguardo cosi,
come nello sguardo di Agnese.

Ho un atteggiamento diverso con lei rispetto a tutte
le altre persone. Come verso i miei conoscenti con cui
ho vissuto fin adesso. Dicono che nella vita di una
persona capita poche volte. Non lo so. So soltanto,
lo sento che mi piacerebbe averla per sempre. Vederla
e sentirla sempre, perché accanto a lei mi sento
completo. Dopo ogni minuto trascorso insieme
mi si ricarica l’anima di luce. Da quando l’ho
conosciuta ogni cosa risplende. Fluttuo, perché mi
ispira più, di chiunque altro. Le piace quando la faccio
divertire, e ciò mi rende più spigliato. Non cosi teso
come tante altre volte. Mi s’intenerisce il cuore,
pensando a lei. Tutto il resto è secondario.

Do uno sguardo all’orologio: Fra poco arriva.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap