Cserenkó Gábor: Álomba ringató

Lebegett.
  Mintha Andersen meséiben élne, érezt, pedig csak annyi történt, hogy már megint nem aludt. Hajnalban felébredt és csak forgolódott, párnáját harapdálva próbált elaludni újra, de nem ment, sehogy se ment, mert minduntalan előjött egy kép. Aztán több kép, több alkalom, mely, mint valami lebegés létezett vakítóra meszelt szobája falán. Tegnap este borral álmodta bele magát az éjféli csendbe, kollégákkal ünnepelték az év végét, és négy órai alvás után mégis felpattant a szeme és nem értette miért. Lassan kezdett eszmélni. Rájött arra, hogy hol van, és milyen nap lesz ma. Elkezdett gondolkodni a sötétben, nézte a falat. A fal fehér, régi a gondolat. Fekve gondolkodott, ami a legrosszabb, mert az ágyában egyedül fekvő ember ne gondolkodjon. Mármint ne gondolkodjon valakiről. Valamiről lehet, sok mindenről lehet, de valakiről nem. Az egyedüli egyedülálló régóta nem érzett ilyen mélyet. Eszébe jutott a tegnap délután, és a tapasztalat, hogy ilyenkor nem csak az odaragasztott kőtömb van a mellkason hanem, lentről, a gyomor tájékáról is jön valami bizsergésféle. Biztos volt benne, hogy nem hasmenés vagy valami más, ami bekörnyékezte. Az nem ilyen intenzív. Álmodhatott valamit, ezért lett csurom víz és ezért bizsereg, és ezzel az újbóli felismeréssel megpróbálta megtörni a gondolatmenetét, mert „ne már, hogy megint ilyen érzések” kerülgessék, megmozdult, felkapcsolni a villanyt. De nincs erre altató úgysem.