Csoóri Sándor: The elegy of the vagabond (A csavargó elégiája Angol nyelven)
A csavargó elégiája (Magyar)Nemcsak menni: elmenni kellett volna, sóbánya-fényességű arccal az egykedvűek poros menetéből kiszakadni és kevesebbet hazudozni a testről, ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.
Nemcsak sírni: siratni kellett volna magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat, a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban, minden utcámat, ahol az éjfélutáni mocskos esőkben is magammal háborúztam.
Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém. Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb: az útszéli istenülés sárban és levélszagban.
|
The elegy of the vagabond (Angol)Not just to go, but leave would have been better, with face gleaming like a salt mine to fall out from the dusty march of the apathetic ones and say fewer lies about the body, should eternity, like dillweed, last but a single summer.
I shouldn’t have only cried but mourned myself, my greying lovers, my betrayers, the slow debauchery between fronds, twixt thighs, mouths opening, and all my streets in which, even in dirty rain past midnight, I was at war with my own self.
I may have believed once: a giant swing is swinging by my head, with bees and towns and elderflowers, up and down, and that the lightning-face in heaven's canopy was mine as well. When good things were about: this despicable fancy would win out: becoming god by the roadside, in mud with smell of leaves.
|