Csoóri Sándor: I want to leave (El akarom hagyni Angol nyelven)

El akarom hagyni,
ami nem én vagyok,
ami csak rám ragadt, mint utazás pora.
Az idő mozdonyfüstje arcomon,
jóságos kezek szennye,
szegények mosolya.

El akarom hagyni, ami nem én vagyok,
a rámkérgesedett csöndet,
a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –
Elsötétített fejetekből
úgy lépek ki,
akár a temetőkből.

Hiába vártam,
nem növesztett szárnyat a test,
sem az ágy, e vízözönt uraló Nóé-bárka –
El akarom hagyni a szerelmet is,
kész vagyok minden árulásra.

A mennyei kések helyén
magukra hagyott tollpihék remegnek.
Meddig fújkáljam őket hideg szájjal,
hogy eget és látszatot
fuldokolva is megőrizzek?

El akarom hagyni, aki nem én vagyok:
a lámpasor-gerincű férfit,
ki csak ragyogni tudott,
rögtönözni gyönyört és sebeket,
de az elrendezésbe belebukott.

Ősz van,
hülyítő köd,
türelem középkora.
Lecsatolom derekamról a kort:
hadd legyek végleg kiátkozott.

I want to leave
all that is not me,
stuck on me like road dust.
Time’s locomotive soot on my face,
dirt of benignant hands,
smile of the lost.
 
I want to leave all that is not me,
the silence crusted on my body,
blissful confusion received as loan –
From your darkened heads
I step out
as from a burial ground.
 
In vain I waited,
my body never grew wings,
no Noah’s ark, my bed is still –
I want to leave love, too,
I'm ready for any betrayal.
 
In place of heavenly blades
abandoned feathers are trembling.
How long should I blow them with cold mouth,
as to keep up
sky and illusion even while drowning?
 
I want to leave that is not me:
man with lamp post spine,
who could shine only,     
improvised pleasure and wounds,
but decayed against scenery.
 
It's autumn's
numbing mist,
medieval patience.
I'm unbuckling from this era:
Let me be cursed forever.