Csoóri Sándor: Lányok dinnyével

Fáradtan s kicsit kényeskedve
mennek föl a hegyre.
Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye:
édesség mézgömbje, leszakított Nap.
 
Ennyi maradt meg nekik a hajdani édenből?
mikor még keresztül-kasul csatangolták a földeket,
s meztelen lábbal húsos, nagy leveleken tapostak?
Szoknyájuk átlátszó, mint a víz,
de mint a víz, megtöri a tekintetet.
 
Jönnek a zajos cérnagyárból,
derekuk orsójára föltekeredik a világ,
fák pillantása, napsugár sárga pamutja
s az eltéphetetlen férfi-vágy.
 
Bolondság, de hirtelen szomjas leszek
lábujjamtól a homlokomig –
Bolondság, de hirtelen elém loccsan a tenger,
taraján hatalmas muzsika lakik –
 
s mindez miattuk, kiket nem is szeretek,
csak látok, mint névtelen tüzet, sétáló madarat.
Sugárzik felém a válluk, mint a rádium
augusztus üveg-felhői alatt.
 
Szenvedek majd az emlékezésől,
ha a hullámzó lépcsőn föllebegnek.
Itthagyják rám a nyarat, a mindenség izzó formáit,
s hódítását napot-emelő tenyerüknek.