Csoóri Sándor: Senkid, barátod

Lengyelország: villámsújtotta Krisztus-szobor,
megfeketedő sebeid körül
cirkál a júliusi napfény
s legyek csókolgatják a csontodat újra.

Rosszkedvű vagyok érted,
mintha egy büdös kamrában feküdnék én is letaglózva
s korpaleves tükrében
néznék egy szegfűszálat.

Lehetnék Rákóczi kis úrfid, lovatlanul,
templomaid falát támasztó diák,
hársfaillatú katona, aki most ér csak haza
egy hosszúra nyúló háborúból,
halottai a földben, ruha nélkül,
s fölötte fecskék, bódult bogarak
és romvárosok égre vágódó füst-kalapja –
dehát kid vagyok, nagyhitű, sápadt ország?
Senkid, barátod, csalános magyar,
ki címeres utcáidon lődörög áfonyaízű délben
s igaz gyászában is
szeretőt keres magának lányaid közül,
mert érinteni akar,
mert szorítani,
tombolni veled levél- és sugár-zenére,
tűrni a poshadt cékla szagát órákon át
a zöldségbolt előtt,
tűrni a tűrhetetlent,
a legvadabb reményért sorban állva.