Csoóri Sándor: Világot járó hideglelés

Világos ez a nyári éj,
világosak az éjféli vizek:
jól látni, hogy a tengerről
most fut be valami távoli borzongás a kikötőbe,
mintha a világ túlsó felén valakik vacognának.

Helsinki hanyattfekve és félájultan
alszik, mint akit csúnyán megviselt
a napszúrásos hőség,
csak elángyolodott részegei neszelnek föl a borzongásra,
sirályok meleg testét dugnák az ingük alá.

Ki tudja úgyis, mi jön még holnap:
új nap, magasan nyíló rózsákkal?
sündörgő tenger-roncsokkal partközelben?
vagy már a rangos összeomlás, szónokok
és próféták nélkül, ahogy egy barbár szívroham?

Oly közeli már minden, még ami
távoli is, mintha nem lett volna soha
messzeség, idő és nem vártunk volna gyakran
évszázadokig is egyetlen szóra,
csakhogy a mienk legyen a rangrejtett jövő.

Egy sóhaj is elég volt. Egy új isten neve.
Álom a tengerekről. Mert az élet
élni akart s nemcsak mocsokban, nemcsak
az ideiglenesség fojtó mámorában…
Élni? Túlélni magát az életet is!

Vendégként lépkedtek itt a Sarkifény
irgalmában. Lúdbőrösek a fák, a rakpart
kövei s a tengerre néző szobrokon is
áthullámzik valami világot járó hideglelés.
Lehajolok és megsimogatom a tengert,
mint aki nem tud már semmit, csak szeretni.

This summer night is bright.
The nocturnal waters are bright.
One can clearly see a distant shiver pulling into the harbor
as if people's teeth were chattering
on the other side of the earth.

Helsinki sleeps flat on its back, stupefied with fatigue,
as someone who was struck by violent heat.
Only the feeble drunks cock their ears.
They sense this shiver, wanting to stuff
warm seagulls under their shirts.

Who knows what tomorrow has in store?
Maybe a new day with blooming roses that sprout up.
Ship debris lurks at the water's edge -
or is the blatantly proud collapse coming
like a barbaric heart attack but without prophets, public speakers?

Everything is close, even what was remote
as if there had been no distance, no time
as if we had not been waiting,
sometimes for centuries for one word
to claim the incognito future as ours.

Even a deep sigh was enough, the name of a new God.
Dreams of an ocean because life wanted to go on
and not only in grime, in the moment's stifling ecstasy.
Is it enough to live?
No, one must outlive even life!

Once the Finns strolled as guests at the mercy of the arctic light.
The trees grow goose pimples now from the cold.
The rocks freeze. Even the statues,
facing the ocean, feel a kind of globe-trotting shudder.
I bend down and stroke the water like someone
who can't help but love.