Csokonai Vitéz Mihály: Ó, szegény országunk!

Óh, szegény országunk!
Óh, szegény hazánk!
Elmúlt szabadságunk,
Nyakunkon a hám.
Hová légyünk? Jaj! mit tégyünk?
Csúf a rabota.
Oly országba mért nem mégyünk,
Hol nincs despota?

Hagyjuk el örökre
E rabi határt;
Szálljunk oly örökre,
Hol német nem járt.
Ha lehettek oly mérészek
Jámbor eleink!
Mért nem olyan bátrak, készek
A mi szíveink?

Vagy mért ki nem állasz!
Mért nem ontasz vért? -
Bosszút mért nem állasz,
Scytha, magadért?
A jármot szabad testedre
Tették, s mégis élsz?
És vitéz magyar léttedre
A haláltól félsz?

Imé, a németség
Alja, sepreje
Egy nemes nemzetség
Ura és feje.
Bécs Angáriának hívja
Scythák lakhelyét,
Álnok Áspis-módra szívja
Mézét és tejét.

Árpád örökjébe
Csúf bitang duskál,
A sólymok fészkébe^[1]
Gyáva banka száll;
Ha van szíve a magyarnak,
Ha van benne ész,
A bugyogós hóhér kardnak
Áldozatja lész.

Hacsak bécsi lelket
Rókától nem kér,
Méltóságos telket
A magyar nem nyér.
Így lett úrrá holmi Nitzki
És Grasalkovics;
Holmi német itzki, fitzki,
Holmi rác ics, vics.

^[1] A Sólyom régente Magyarország címere volt