Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Csokonai Vitéz Mihály: An die Hoffnung (A reményhez Német nyelven)

Csokonai Vitéz Mihály portréja

A reményhez (Magyar)

Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol untalan.
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárciszokkal
Végig ültetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zöld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem földbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisült,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803



Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu

An die Hoffnung (Német)

Himmelsglanz vorspiegelnd
jedem Erdenkind,
gabst du dich als Gottheit,
Hoffnung, falsch und blind!
Du, vor der der Ärmste
in die Knie erbricht
wie vor seinem Engel,
der ihm Schutz verspricht.
Flüsterst noch mit glatter Zunge
heimlich Mut mir zu,
zweifelhafte Lust versprichst du,
nimmst mir meine Ruh!
Ach, du schienst mein Tröster,
wie vertraute ich
deinen schönen Worten,
doch du narrtest mich!

Pflanzest meinen Garten
voll Narzissen auch
und mit Bächen tränktest
du mir Baum und Strauch.
Hast mit tausend Blüten
Lenz auf mich gestreut,
würztest ihn mit Wonne
und Glückseligkeit.
Morgens mit der ersten Wärme
wandte sich mein Sinn,
froh wie eine flinke Biene,
zu den Rosen hin.
Nur noch eines fehlte
meinen Freuden hier:
Lillas Herz erbat ich.
Gott, du gabst es mir!

Doch die frischen Rosen
welkten bald dahin,
trocken sind die Quellen,
fahl der Bäume Grün.
Heiterkeit und Frühling
wichen Winterleid,
war nicht lange würdig
dieser schönen Zeit.
Hättst du mir nur sie gelassen,
Lilla nur allein,
braucht ich nicht im Lied zu klagen
meine Liebespein.
Denn in ihren Armen
käm die Lieb zurück,
und ich säh nicht neidisch
auf der andern Glück.

Oh, verlaß mich, Hoffnung,
geh, laß von mir ab,
deine Härte bringt mich
näher nur dem Grab!
Meine Kräfte schwinden,
auf zum Himmel will
meine Seel, der Leib will
ruhn im Grabe still.
Blumenleer sind alle Wiesen,
Felder ausgebrannt,
öde liegen Hain und Wälder,
und die Sonne schwand.
Süße Schattenbilder,
Träume bunt und reich,
Freude, Hoffnung, Lilla,
lebt wohl, Gott mit euch!




minimap