Az estve (Magyar)
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. Haldokló súgári halavánnyá lésznek, Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek. Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyon járó estve; Melynek új balzsammal bíztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madarkák meghűlt fészkeknek szélein Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein. A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. A vadak, farkasok űlnek szenderedve, Barlangjában belől bömböl a mord medve. - Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek, Jertek füleimbe, ti édes koncertek; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet. Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyával a fák árnyékinál Egy fűszerszámozott theátromot csinál, Melybe a gráciák örömmel repűlnek, A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek; Hol a csendes berek barna rajzolatja Magát a hold rezgő fényénél ingatja. Egyszóval, e vídám melancholiának Kies szállásai örömre nyílának. Késsél még, setét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek körűltem zsibongnak, S kényektől részegen egymásra tolongnak. Bódult emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt önfiaid között; Ládd-é már egymástól mind megkülönözött. Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle. Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkűl annyi embert táplált, S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa. Nem állott volt még ki a kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság; S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen, Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen. Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, Melyből boldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin fészket legyen miből venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született. Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, És a mezők körűl vagynak barázdolva; Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; A vizek a szegény emberekre nézve Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve. Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, Melyet árendába nem ád még a világ. Te vagy még, éltető levegő! amelyen Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen. Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, Ingyen is hallgathat minden emberfia: S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások: Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös főldesura lettem, Mihelyt teáltalad embernek születtem.
1794 Az idézet forrása | http://mek.niif.hu |
|
|
|