Marosvásárhelyi gondolatok (Magyar)
A ti szavatokra lelkem felhevűle, És Vásárhely kies halmára repűle, Melyről végignézvén a székely főldeken, A hűs forrásokon, a fenyves bérceken: E felséges vidék úgy magához ragadt, Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt, Színűltig tőlt édes hazámnak képével És a történetek zajgó tengerével; Sőt kijjebb csapongván a népek sorsára, Hol örűlt, hol búsúlt, mint világ polgára.[1] Mi is emelhet fel egy halandót jobban, Mint ha az emberség tüzétől fellobban, S úgy nézvén e főldet, mint azonegy tanyát, És a természetet, mint egy közös anyát, [Emberűl tekinti a főldnek népeit, Mint egy ház fekete s fejér cselédjeit,] Az emberiségnek sorsán gondolkozik, S az egek tisztébe beléavatkozik? Óh, emberi szívnek állhatatlan volta! - Így szólék magamban) óh, már amiolta E főldön értelmes porképek mozganak, Mennyi változások, hány scénák voltanak! Hányszor mutatta meg az emberek szíve, Hogy ő a jóltévő mennyeiek míve; De miatta hányszor kellett e világnak Piaccává lenni minden gonoszságnak? Ha egy ember támadt, aki áldást ontott Embertársaira, száz volt, aki rontott; Ha sok század alatt egy nép addig hága, Hogy már mennyországgá lett az ő országa, Egy nap a hódító véget vetett néki, S ma csak bús pusztákra rogynak omladéki. Keletről fú a szél... az éjszín haboknak[2] Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak, Arról jő, amelyről a dákok[3] főldére A scythák bajúszos tábora bétére. Mondd meg nékem, komoly fúvallat! látád-é Azt a Volga síkját, mely volt az Árpádé? Vannak-é ott, kik még mogorúl szóllanak?[4] Sohajtasz, - elsuhansz, - értem, - elmúltanak! Elmúltak, bédűltek abb' a sírhalomba, Melyhez közelítünk mi is minden nyomba. Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik, Hogy a Párizs helyét gonddal keresgetik Trója és Babylon jövő tudósai, S fókákkal pezsegnek London tört tornyai. Hátha még ez a vár, melyen andalgok most, Vagy ledűl, vagy őriz messzefőldi lakost? Vagy nagy birodalom fényétől súgároz, Vagy benne két-három medvefi kopároz? Csuda gondolatok, kétséges jövendők, Változó országok, emberek, esztendők! [Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon, Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon,] Múzsák, kik e várnak alját megűltétek, Elbuggyant elmémet, kérlek, segítsétek. Mondjátok meg nékem, mi főoka annak, Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak? Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog, Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog, Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon, Ott holt csendesség űl az omladékokon? Gyarló tudatlanság! zabláltan indúlat! Két démon, mely minden szépet, jót feldúlat, Mely a kegyetlennek botot ád kezébe S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe, Mely a babonának felhozván fellegét, Elzárja a napnak fényét és melegét, S hideg homályában oly csudákat tészen, Melyek az észcsírát elfojtják egészen. Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, Ami téged, ember, magad kárára hív, Ahol a szív feslett, a fő meg agyatlan, Ott az emberi sors megsirathatatlan. - Múzsák! most oly helyen elmélkedem, amely A világ abroszán legkritikusabb hely, Mely a csínos nyugat s a durva kelet közt, A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt Középpontban lévén, tisztán kimutatja, Milyen még az ember s főldünk ábrázatja. Itt van a legvégső óltára Pallásnak Az emberiségnek, a csínosodásnak; Ezen túl keletre nevet a szép Moldva, De a termés-elme[5] nincs mással megtoldva; Tovább, túl az éjszín tengernek habjain, Vad tatár lovagol gazos pallagjain; Túl a zömök kalmuk hordja sátorfáit, Túl a mongol futja salétrom pusztáit; Azon túl lakoznak a mandsuk fiai, A tarka tigrisek s a hajnal lovai.[6] Ezek mind okosak; emberek, de vadak, Kiknek, őseinkként, fő céljok a hadak, Kikben a hódítás nemtelen szerelme Elfojtja, amit hoz a jó főld s szép elme. És ki az, ki végig nézvén e népeket, E világnak felén elnyúló főldeket Ne borzadna, vagyis ne sírna ezekre A még bóldogtalan félig emberekre! Fordúlj tehát, elmém, bóldogabb táj felé, Hol már a népeket az ész felnevelé,[7] Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot, Hol érzeni kezdik már a napvilágot, Járd el Germánia hajdani Bakonyját És csudáld most benne a múzsáknak honnyát, Lépj a franciáknak kimívelt kertébe S a pérui kincsek negédes csűrébe,[8] Hol a másik tenger kékellő kárpitja A leszálló napnak ágyát ki- s bényitja: Nem kezd-é szívedbe nemes öröm szállni, Látván, hogy az ember emberré kezd válni? Nézd a munkás éjszak mint nyüzsög és zsibong, S dolgos méh módjára, keskeny kassában dong, Az éjszak a köpű, a világ az a rét, Melyben a kincseket kurkássza szerteszét, Sőt számos rajt bocsát a messzi határra, A Bengala s Boszton virágzó partjára; De túl a szelíd dél áldott határain Nézd a barna népet forró homokjain, Vagy hever s éhezik a paradicsomban, Vagy koldúl, vagy lop, öl, prédál alattomban. Rongyos birtokossi ők a gyémántoknak, Mord s paraszt kertészi a fűszerszámoknak. Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára, Hol öszvefut a jó s a gonosz határa, Te vagy a pont, melynél a vadság eltűnik, Te vagy, hol az ember érezni megszűnik. Vigyázz! mert közel van a homálynak partja, Elnyél, ha az ősznek fénye meg nem tartja, Akinek díszére építsél templomot, És a vakság ellen hányj több-több ostromot. Tele oly lelkekkel termékeny kebeled, Kikben meg-megannyi Mentorid tiszteled, Kiket a nemzetnek és a két hazának A bíztató egek gyámolúl adának. Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra, Már Európában csak mi vagyunk hátra, Hívnak magok után a többi nemzetek: "Magyarok! derék nép! mit késtek? jőjjetek! Mit késtek? termékeny bennetek az elme, Forr szívetekben a dicsőség szerelme, Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok S a békesség édes hasznát munkáljátok. A durvaság ellen közös kötést fonjunk, S Atlástól Pontusig örök sáncot vonjunk." Mégyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának Túlsó határin is már megindúlának, Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk, S mind az emberiség kertébe sietünk. Vajha Moldvának is kies parlagjai, Ameddig terjednek a Pontus habjai, Magyar Koronánknak árnyékába menne, S a csángó[9] magyar is polgártársunk lenne!
*
[1]
|
|
Cosmopolita
|
[2]
|
|
Éjszín tenger, Pontus Euxinus, - mind színére, mind nemére nézve
|
[3]
|
|
Azaz: Dácusok
|
[4]
|
|
Volga (v. Atil, Atel, Etel) és Jajk (II. Katalin és Pugacsev idejétől fogva Ural) vize körűl laknak a régi mogorok, magyarok
|
[5]
|
|
Termés arany, termés kő: termés elme
|
[6]
|
|
A mandsuk főldén vadássza a tigriseket a mandsu nemzetből való ckinai császár: legvégső főld a napkeleten
|
[7]
|
|
Azaz: napnyugat felé
|
[8]
|
|
A potosi, átaljába perui kincseket Spanyolország nyeli el; mikor az anglusok az ezüst-flottát el nem csiperítik
|
[9]
|
|
A Moldvában lakó törzsökös magyarok így nevezik magokat; ezekhez járúlnak még az újabb időkben egyszer-másszor kivándorolt magyar és székely famíliák, a Besszarábiában, Krimeában és Új-szerviában lakó régibb és ujabb magyarok
|
Feltöltő | Bakó Mariann |
Kiadó | Osiris Kiadó |
Az idézet forrása | Csokonai Vitéz Mihály összes művei I-II. |
Megjelenés ideje | 2003 |
|
|