Csokonai Vitéz Mihály: Népek (Reveláció, filozófia nélkül)

És én, hogy példát is hozzak a népekről.
Miként képzeldtek azok a lélekről;
Vagy kettőt említek, kit a szent hagyomány
Utján nem vezet még az ész és tudomány.
Kik a bevett vallás álmában nyúgosznak,
Állatként éreznek s kicsit gondolkoznak.
 
A szkíták, tatárok, s akik az éjszaknak
Fagyos vagy mérséklett öve alatt laknak.
Azt tartják s reménylik, hogy ezen testekkel,
E kívánságokkal és e szükségekkel,
Amelyekkel bírnak földi életekbe.
Egy ehez hasonló helyre költöznek be.
Hogy ott nyilazással töltik napjaikat,
S büszkén ugrattatják délceg lovaikat:
Azért, ha meghalnak, sírjokba rakatják
Mind azt, aminek ott hasznát gondolhatják.
Ki nem marad onnan a kard a kopjával.
Vagy a nyusztos kalpag ráró bokrétával,
A buzgány, a puzdra, a varrott sátorok,
A csigás szerszámok, s több becses bútorok.
S az így felkészített sírjánál az úrnak
Kutyát, lovat, szolgát s ágyast agyon szúrnak.
 
Például halljátok egy lappon érzését.
Ki látván halála elközelgetését,
Megnyúgodt vadsággal, hideg reményében,
Ezt mondja megásott sírjának szélében:
„Légyen vége életemnek, nem bánom, légyen vége!
 
Hajtó szellő csónakomnak fájdalmim keménysége.
Ni, hogy mosolyognak felém, közepén is a kínnak.
Ezer szép istenasszonyok udvarából Odinnak,
Kiket a hatalmas Odin, az isteneknek ura.
Állított ki kastélyából előmbe a kapura.
Már a kék szemű Valkirák a legjobb sert készítik
Már Odin palotájában az asztalt is terítik,
Hol vaddisznó sodort eszem a boldog istenekkel,
S a kopjákról beszélgetek a harcon elestekkel,
És ott Karinton apámmal a felső helyen ülök,
S odvas kaponyákba töltött zab sertől részegűlök.
Wallhallának kies földe, hová most kell bujdosni.
Hol a mohos szírt pompáját tiszta tó szokta mosni,
Hol a szép nyírfa bokrokat aranyos zúz teríti,
S ha eső és', a nyíl húrját meg nem pötyögősíti;
 Fogadj, fogadj bé engemet! nem hazudtam,
                                                          nem féltem,
Nem loptam el más tarándját, harc és fegyver
                                                           közt éltem.
Odin elött félelemnek szavával nem állok meg
Lefolytak éltem napjai : mosolyogva halok meg."
 
 
 
 Lám mely boldogító a vallás érzése!
S bár ily együgyű is, lelket ád ihlése.
Hányszor vigasztalja ez a néger szívét.
Mikor már nem bírja elcsigázó mívét,
Mikor a potosi bányák éjjelében,
Az élet és pokol kölcsönös szélében,
Hol csak jajszók s bilincscsörgések hallatnak.
A rabság s a kínok már lelkéig hatnak,
S a pogány keresztyént átkozván magába,
Elszánva ugrana az ércek kohába.
De csak visszahátrál, letörli könyveit,
S a tágas tengerre fordítja szemeit,
Mely hazája között, ahová vágyódik,
S nyomorgatásának földje közt hánykódik.
Gondolja: majd eljő az a perc végtére.
Melyben elér is a kínok végére,
És az esti szellők lágymeleg szárnyain
Általrepül lelke a tenger partjain,
S majd otthon egy tarka publikánná válván,
Őseivel egyik fáról másra szállván
Zengi új örömét és elmúlt kínjait,
S átkozza a kávés kertek vad urait.
Ez, amit így képzel a feketék neme.
Az éjszaki s déli hitnek egy láncszeme.
Mert ahol a tisztelt elefántok laknak,
S ennivaló fészket a madarak raknak,
A fázó Imaus bérceitől fogva,
Ameddig a déli tenger ér zajogva
Földünk legszelídebb s legrégibb nemzeti,
Kína és India, s a jó szag szigeti.
Azt hiszik, hogy csupán e testé a halál,
A lélek megmarad, csakhogy más testbe száll. 
Bizonyos számok van, mondják, a lelkeknek,
S egy kies planéta lakások ezeknek,
S ha e boldogságban vétkezni találnak,
Számkivetés gyanánt e földre leszállnak.
Itt a durva testet magukra öltözvén,
Egy állatból másba sokáig költözvén, .
Végig tapasztalják e bú-baj világát,
S elfelejtik első létek méltóságát.
Ha egy testek meghal poklokra hányatnak,
És a furiáknak kezekbe adatnak,
Hol ha a kiszabott büntetést kiállják.
Az istenek másik állatban próbálják,
Most egy jó ifjúban, majd egy szép leányban,
Kígyóban, kutyában, féregben, fácánban.
Közbe megtörténik, hogy büntetésében
Árnyék módra bolyong az ég üregében;
Sokszor a tengerek mélyére lökődik.
Onnét a kietlen szárazra vetődik,
Felcsapódik a nap tűz kemencéjébe,
S vissza a levegő zúgó örvényébe;
Maga s minden dolgok írtózva utálják,
S az elementumok visszahajigálják.
Ezer esztendőkig tart így e vándorlás.
Míg a sok kín, próba, bánat és gyakorlás
A mennyből szállt lelket úgy ki nem tisztítja,
Hogy virtusát semmi már nem mocskosítja:
Ekkor a teremt magához felvészi,
S önnön istensége részesévé teszi. —
 
Bangó képzelődés! — de nem bolondsága
Háromszáz milliom ember boldogsága.
Ez a hit csinálja őket csendesekké.
Jókká, dolgosokká, mértékletesekké;
Ez okozza, hogy ők a vért nem kívánják,
S még az állatot is kímélik és szánják;
E miatt nem fognak kardot gyilkolásra,
Puskát védelemre, ágyút hódításra.
Külömben ily gazdag országnak lakosi.
Gyémánt hegyek s arany bércek birtokosi.
Kiknél a fűszerszám erdőszámra fekszik,
Kiknek gyomjaival Schönbrunn is dicsekszik.
Kiknek lakóhelye az édenbe ese,
Kikre minden szorul és ki senkire se,
Régen azt tehetnék földünk több részével,
Amit most London tesz Gangesz mellékével.
 
Boldog! ki a tündér románok helyébe
Utazók Írásit forgat a kezébe,
Melyekben szintannyi a sok viszontagság.
Az emberi virtus, ész és balgatagság,
Szinte annyi szelíd s vad szcénák festetnek,
Mennyit a firkálok nem is képzelhetnek;
S ami több, mind igaz, ami itt íródik.
Ami a képzésbe vagy szívbe nyomódik;
S mikor végig vittük a könyvet s a napot.
Mind tudomány, amit az elménk megkapott.
S aki ásítozva ül toilettjéhez,
S unalommal nyúl egy utazó könyvéhez.
Kis olvasás után emberré kezd lenni,
Földekről, népekről esméretet venni.
Rátalál helyére e nagy planétában,
S mi az emberi nemzetek láncában?
Azt érzi, hogy ott jár és ébren álmodik.
Egyre tanúl s múlat, henyél s okosodik.