Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Déry Tibor: A kiközösítő

Déry Tibor portréja

A kiközösítő (Magyar)


Menekülés Ticinum, a mai Pavia felé

373-ban Krisztus után egy novemberi délután, sötétedés előtt, Ambrus, az aemiliai és liguriai tartományok császári kormányzója hírül vette, hogy Milánó népe püspökének akarná megválasztani. Auxentius, a régi püspök októberben elhalálozván, a székesegyházban tartott választási gyűlésen a nép – egy gyermek csodálatos jeladására elfeledvén pártviszályait – egyhangúan Ambrus mellé sorakozott, s elhatározta, hogy a város püspöki trónját bőkezű és igazságos kormányzójának ajánlja fel. Egy küldöttség s nyomában az egész zsibongó választói gyülekezet tüstént el is indult a kormányzói palota felé.
Miközben Milánó zegzugos, szűk utcái egyszerre megteltek egy egyetértő méhcsalád örvendező zsongásával, s végig a menet fölött az ablakokba kiaggatott száradó lepedők és ingek – melyek mögött már itt-ott kigyulladtak a kis olajlámpák és faggyúgyertyák – vidáman lengedeztek az esti szélben, fehér galambszárny-csattogással kísérve a jókedvű tömeget, a császári kormányzó dolgozószobájában, íróasztala előtt ülve, megdöbbenve hallgatta titkára s írnoka, Timót izgatottan lihegő beszámolóját a székesegyházban lefolyt gyűlésről. A nyitott ablakokon már behallatszottak a mellékutcákból s az árkádok alól kibuggyanó tömeg pajkos üdvkiáltásai, a kormányzói palota előtt dolgozó hatalmas szökőkút pedig lélegzetét visszatartva hirtelen lehalkította köznapi csobogását.
Ambrus, a Treverben, a mai Trierben székelő császári helytartó harmadszülött fia, ez idő szerint harmincnégy éves. Alacsony, vézna termetén hosszúkás koponya ül, arca is, orra is keskeny és hosszú, ajka vastagon kidudorodik; seszínű, ritkás szemöldökei közül pedig a bal, de lehet, hogy a jobb, valamivel magasabban ível a másiknál, azaz a jobbnál, illetve a balnál, ami kissé csodálkozó kifejezéssel ruházza fel meglehetősen nyugtalan arcát. Bőre világvárosiasan sápadt, elutasítja a napfényt, és ritkás rövid szakálla, bajsza is két szín között habozik, hol szőkének tetszik, hol vörhenyesnek. De nagy, mélabús szeme a seszínű szemöldök alatt az indulat pillanataiban, úgy mondják, a pokol igen veszélyes vörös visszfényével telik meg.
Szétterpesztett tenyerével az íróasztal lapjának támaszkodik, s gótikus fejét kissé oldalt hajtva figyeli az íróasztal mögött görnyedten álló, hórihorgas titkárt, kinek sötét arcát s fújtató mellét hat vastag viaszgyertya fénye metszi ki a terem homályából. Deréktól lefelé az íróasztal elfedi a szerény titkár futástól reszkető, sovány lábát. Testtartása ugyan kissé szolgai, a mentegetődzve széttárt karokkal, az előregörbülő, hosszú gerinccel s a verejtékes fénnyel sötét homlokán, de köztudomású róla, hogy véleményének s szavának alattomos súlya van gazdájánál, ki e pillanatban gyakorlatilag szinte korlátlan ura Észak-Olaszország két leggazdagabb tartományának.
– Hogy engem akarnának püspöknek megválasztani? – kiáltja Ambrus magából kikelve. Hatalmasan, sőt édesen zengő hangja, mely feltűnően alacsony termetét meghazudtolva egy egész bazilikát, vagy majdnem egy egészet, be tud tölteni férfias áramával, most még magasabbra száll felháborodásában s rémületében. – Hazudik, titkár úr!
– Uram, sem tolmácsául, sem közvetítőjéül nem szegődtem a gyülekezetnek – feleli a hosszú titkár unalmas, fakó hangján –, pusztán tanúként számolok be az eseményről. Ha uram felindult lelkiállapotában úgy vélné, hogy tanúságom megbízhatatlan, a hamarosan beérkező küldöttség…
– Rövidebben! – kiáltja Ambrus, és keskeny, gótikus feje megreszket dühében. – Hazudik! Ne düllessze rám a szemét! Rövidebben hazudjék!
Milánó ez idő szerint, noha lakossága lélekszámát tekintve kisebb volt Rómánál, a birodalom fővárosánál, kedvező földrajzi helyzeténél fogva mind jelentékenyebb politikai súlyra tett szert; első állomása volt a Rómából Galliába, Spanyolországba, az illíriai tartományokba s Bizáncba vezető elég jó minőségű vagy legalábbis tűrhető utaknak, időleges székhelye a császári kormányzatnak, egyik geopolitikai központja az ibériai félszigettől Britanniáig terjedő hatalmas nyugat-római császárságnak. Egy napsütötte s jól öntözhető síkság közepén épült, melynek gyümölcsösei s örökzöld legelői északon a villa alakú, kétágú Comói-tóig, délen a kéken habzó Pó folyásáig nyújtóztak. Demográfiai felmérések híján ma már sajnos megközelítő pontossággal sem becsülhető fel sem rokonszenves lakosságának lélekszáma s foglalkoztatottsága, sem a környező területek népsűrűsége, éppily kevés adat s emlék maradt a város csodálatos épületeiről. Az egykori cirkuszt, „a nép örömét”, amelyben a lóversenyeket tartották meg, a színházat, az egész városon keresztülhúzódó árnyékos árkádokat, melyek a járókelőket megvédték nyáron a hőség, télen az északi szelek támadásaitól, a kettős városfalakat, azokon túl a villanegyedek palotáit s mauzóleumait, ma már csak néhány rom idézi buzgó igyekezettel, de az emberi képzelet számára aránylag sovány eredménnyel. Ambrus püspökké választása idejéből is mindössze két bazilika emlékét őrzi az édes nép szájhagyománya, s maga a püspök is csak három további templomról emlékezik meg hátrahagyott, jámbor írásaiban.
– Minthogy félős volt – folytatja Timót, sötét színű tunikája alatt egy alig észlelhető gúnyos vállrándítással –, hogy a választási gyűlés felhevült légkörében a katolikusok s az ariánus eretnekek között véres összetűzésre kerül sor…
Ambrus időközben látszólag megnyugszik, jobban mondva begyakorolt államférfiúi fegyelme erőt tesz indulatain, a rémületen s a nyomában kifakadt féktelen haragon. Megizzadt tenyerét lecsúsztatja az asztalról, s megtörli szőke vagy vörhenyes szakállába. – Mért nem ül le, tisztelt barátom? – kérdi csöndesen. – Ülve jobban lehet hazudni. Az ember ülő helyzetben, izmait kényelmesen ellazítva szervezete minden erejét képzelete hasznára fordíthatja. Mért nem foglal helyet?
– Uram – mondja Timót, kissé dülledt szemét az ablak felé fordítva –, már látni a térre kilépő küldöttséget, mely néhány perc múlva meg fog jelenni uram színe elölt.
– Ön tehát azt állítja – folytatja Ambrus igen sápadtan –, hogy a katolikusok s az ariánusok ellentéteiket és gyűlöletüket félretéve, engem akarnának püspöküknek megválasztani?
– Már meg is választották, uram – mondja Timót.
Aemilia és Liguria kormányzójaként, Ambrus egymaga volt felelős a közrendért tartományaiban, hol mind polgári, mind bűnügyi pörökben első fokon egyedül ítélkezett mértéktartó ízlése szerint; reggelenként kancelláriájának magas székén ülve, meghallgatta az eléje járuló pörös felek ocsmányul nyelvelő ügyvédeit, majd asszeszorai segítségével meghozta aránylag megbízható ítéletét, melyet írnokai írásban nyomban át is nyújtottak a mindig elégedetten mosolygó feleknek. Maga ellenőrizte a császári rendeletek végrehajtását, sőt, a bár igazságos, de könnyfakasztó adók behajtását is, a tartományok valamennyi tisztviselője közvetlen felügyelete alatt állt, s bár fél évenként egyszer jelentést tartozott küldeni a mindenkori császári helytartónak, belátása szerint, ha szükségesnek vélte, fölöttese megkerülésével egyenesen a cézárhoz fordulhatott mind kérelmeivel, mind panaszaival. A közigazgatása alá tartozó területen gyakorlatilag élet-halál ura volt minden római polgárnak, rabszolgáiknak és az ott tartózkodó idegeneknek. Harmincnégy éves volt.
– Uram – mondja Timót szemét lesütve –, tisztelt apjaura, Aurelius Ambrosius csak negyvenéves korára kapta meg első kormányzóságát, de már két évvel rá a halhatatlan cézár kinevezte Gallia helytartójának, kezére adva a legfőbb hatalmat a Pireneusi-félszigettől fel Britanniáig s vissza Korzikáig, Szardíniáig és Szicíliáig. Igaz, hogy élete útján semmilyen váratlanul támadt, jámbor népóhajjal nem kellett szembeszállnia.
Ambrus még ki nem hűlt, izzadt tenyerével újra nekitámaszkodik az íróasztalnak, melynek vastag cédrusfalapját a puszta emberi kéz ereje nem repesztheti meg, még csak meg sem reccsentheti, bármilyen súlyos dühvel nehezedik is rá. S hát milyen erő is foglaltathatnék e vézna, jobban mondva kecses testben, amely nevetségesen keskeny lábnyomokat hagy a homokban, s vékony, fehér ujjaival alig bírja megemelni a kormányzói elefántcsont-pálcát? – Alattomos disznó! – mondja titkárának, kinek négyszögletes, sötét homlokáról, halántékáról és széles orráról már felszáradt a futásverte izzadság, és csak dülledt szemei ragyognak a gyertyafényben. – Már megint azt hiszi, hogy kitalálta gondolataimat? Hogyan, még mindig nem adta fel a reményt, hogy kiigazodik agyam tekervényei között?
– Jól tudom – feleli Timót, egy látszólag tisztelettudó főhajtással –, hogy uram gondolkodásának felső, középső és alsó áramlatai vannak, s hogy én legjobb esetben is csak a felső folyamot bírom néha-néha ideig-óráig tekintetemmel követni. Uram, tudom, hogy nemcsak világi előmenetelét félti a jámbor népóhajtól.
– Szóval, püspöküknek akarnának megválasztani? – mondja Ambrus. – Hogy került rá sor?… Röviden!… Rövidebben!
– Az úgy volt – szólal meg Flórián, Ambrus tejtestvére és személyi szolgája –, az úgy volt…
Ambrus hátrafordul. – Te hogy kerülsz ide?
– Az úgy volt – ismétli Flórián kilépve a fal árnyékából, hol mind ez ideig meghúzódott, s együgyű, kövér arcát engesztelő mosollyal a császári kormányzó felé ragyogtatva –, az úgy volt, édes gazdám, hogy miképp a vihar előtti csöndben a tűz és a víz felkészül, hogy összecsapjon, s a kis madarak rémületükben mind elhallgatnak, mielőtt megnyílnék az ég, s a jó és a gonosz elemésztené egymást, úgy a mi Urunk templomában is, hol a bal oldali hajóban a tűz, a jobb oldaliban a víz állt, s már összecsapni készült, egyszerre nagy csönd keletkezett, s egy sóhajtozó felhő szállván el az emberek feje fölött, a felhőben megszólalt egy gyermek, liliommal a kezében, és azt mondá: Ambrus legyen a mi püspökünk!


KiadóSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest,

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Dán
Német
Görög
Angol
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Örmény
Izlandi
Olasz
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap