Demény Ottó: Meglelném még

Meglelném még, ha arra járnék;
a múltba süppedt szigetet.
Mint fűrészfogak álltak ott a házak
csipkézve ólmos, dúlt eget.

Féloldalas tetőiken
cserép, pala, bádog, funér.
Tűzfallal egymás udvarának
egy-egy kifordított tenyér.

De sorsom rá a példa! Élő
és cirógatóan meleg
testvériséggel óvták egymást
azok az árva tenyerek.

Filatori-gát szélcibálta
térein, hol zöld HÉV dörög,
gatter sivít, s duhog a tölgyrönk.
Ődöngvén köztük - zord kölyök

s majszolva zsiroskenyeret...
Ki adta? Ki táplált föl engem?
Anyám, nénéim, mind a szomszéd.
Maga a föld, ahol születtem.

Passando di là, la ritroverei ancora;
l’isola sprofondata nel passato.
Come denti di sega stavano le case,
merlettando il plumbeo cielo irato.

Sui loro tetti asimmetrici,
tegola, ardesia, lastra, stagno.
Muri maestri, come palmi nel
cortile, rivoltati l’un verso l’altro.

Ma il mio destino funge d’esempio!
Quei poveri palmi derelitti
si proteggevano a vicenda, con una
viva e carezzevole calda fratellanza.

Sulla piazza dei Filatori scosso dal vento,
dove il trenino romba, sibila la sega
circolare, piange il tronco della quercia.  
Tra di loro vagabonda un ragazzo aspro,

sbocconcellando pane col strutto…
Chi me l’aveva dato? Chi mi aveva nutrito?
Mia madre, mie zie, i vicini tutti quanti.
La terra stessa, dove sono venuto al mondo.