Dragomán György: Bog brašna (A liszt istene Szerb nyelven)

Ahogy megmondtam, hogy ki vagyok, rögtön tudták, hogy lisztügyben jöttem, a kiscsaj mindjárt bevitt az irodába, aztán mint egy gép rögtön nyomni kezdte nekem a statisztikákat, és tényleg, ők itt a legnagyobb hálózat, sokat tudnak arról, hogy mit hogy kell eladni, de akkor én megmondtam neki, hogy az nem úgy van, hogy értem én, hogy polcon tartási illeték, meg akciózási százalék, meg szezonális engedmény, meg kampányszázalék, meg telítettségi plafon, de itt akkor is a lisztről van szó, és hogy ez a miénk garantált bioliszt, és a liszthez én értek, az eladáshoz ők, de a liszthez én.

A kiscsaj erre azt mondta, hogy jól van, elhiszi, vesznek kétszáz tonnát, köszöni, viszontlátásra, a szerződést majd elküldi faxon.

A legtöbben ennek már örültek is volna, végül is a százalék megvan, meg a jutalék is, de én nem az a fajta vagyok, úgyhogy nem azt mondtam, hogy rendben, köszönöm, hanem azt, hogy nem úgy van az, drága hölgyem, figyeljen ide, aztán odatettem elé az aktatáskát az asztalra, át volt kötve vörös bársonyszalaggal, rajta a nagy masni, ahogy kell, ahogy meglátta, már rázta is a fejét, és szigorú hangon mondta, hogy sajnálja, nem fogadhatja el.

Akkor én mondtam, hogy nem hát, csókolom a kezét, igaz, hogy én régi vágású kereskedő vagyok, de azért annyira nem vagyok régi vágású, hogy ilyen régimódi dolgokkal próbálkozzak, hogy kis ajándék vagy apró figyelmesség, nem, én egy érzést hoztam neki, ne féljen, bontsa ki, és akkor, ahogy ezt mondtam, a szemébe néztem, és megfogtam a kezét, és odahúztam a masnihoz, és azt suttogtam neki, hogy ne féljen, bontsa ki nyugodtan, és tudtam, hogy most vagy a szekuritit hívja, vagy kibontja, és tétovázott is egy pillanatig, és azt mondtam akkor, hogy a táskában egy érzés van, egy elfelejtett érzés, hát nem kíváncsi rá, ne legyen gyáva, egy olyan gyönyörű nő, mint ő, nem lehet gyáva.

Akkor láttam, hogy villan egyet a szeme, és meghúzta a masnit, és a masni egyből kibomlott, és az aktatáska fedele rögtön felpattant, és amikor a csaj meglátta, hogy tele van liszttel, csak úgy ömlesztve, kiszerelés nélkül, akkor tényleg meglepődött, és mondta, hogy ne haragudjak, nem kell termékminta, és akkor én mondtam, hogy nem hát, ez nem termékminta, hanem egy érzés, és két kézzel megfogtam mind a két kezét, és a szemébe néztem, és úgy mondtam neki, hogy én őt rettenetesen tisztelem, és biztos nem is gondolt bele, hogy micsoda felelősség, hogy rajta múlik, hogy sok tízmillió háziasszony milyen liszttel süt, és biztos nagyon szereti a munkáját, mert azt én látom, hogy nagyon jó is benne, és egyáltalán csodás dolog, hogy ilyen gyönyörű fiatal nő létére már középvezető, de én régi vágású kereskedő vagyok, és azt vallom, hogy a lényeg mégiscsak a termék, és hiába a logisztika és hiába a marketing, mégse lehet magától e terméktől ennyire elszakadni.

Közben szépen lassan húztam a kezét a liszt felé, és hagyta, és akkor lassan belenyomtam a két tenyerét a lisztbe, és a liszt ráfolyt a kezünkre, lágyan, langyosan, és akkor én rákulcsoltam a kezem az ő kezére, úgyhogy belemarkoltunk együtt a lisztbe, és a finom puha liszt kifolyt az ujjaink között, egyszer, aztán még egyszer és még egyszer, és akkor elengedtem a kezét, mert tudtam, hogy most már bekapcsolt a homokozó reflex, és most már nem fogja abbahagyni, és tényleg, úgy játszott a liszttel mint egy gyermek, simogatta és markolászta, és akkor én azt mondtam, hogy köszönöm, hogy bízott bennem, én erről beszélek, erről az érzésről, amit sokan csak gyerekkorunkban éreztünk utoljára, a liszt meg a sütés ezt az örömöt adja vissza, és gondoljon bele, hogy milyen nagy dolog, hogy az ő jóvoltából háziasszonyok milliói… de láttam, hogy igazából már nem is figyel oda, úgyhogy elhallgattam, és csak néztem, ahogy a több ezer eurós kosztümében ott áll az irodája közepén, és markolássza a lisztet, és ahogy a liszt kifolyt az ujjai közül és visszacsorgott a táskába, a légkondi szele belekapott, és finoman beterítette az íróasztalán az üveglapot, és akkor én tudtam, hogy kész, nyert ügyem van, megveszi a teljes készletem, és azt éreztem, hogy a liszt istene vagyok, igen, a liszt istene.

Čim sam rekao ko sam, odmah su znali da dolazim u vezi sa brašnom, riba me je dovela u kancelariju, zatim je kao neka mašina počela da izbacuje statističke podatke, a stvarno, oni su največa mreža na ovim prostorima, mnogo znaju o tome šta i kako se prodaje, al’ sam ja njoj saopštio da nije to baš tako, ja se razumem u sve, počevši od naknade za pozicioniranje robe na rafovima, od procenta akcijske prodaje do sezonskog rabata, od provizije za marketinšku kampanju do plafona kapaciteta, ali je ovde ipak reč o brašnu, ovo naše je zagarantovano organsko brašno, a ja sam stručnjak za brašno, za prodaju su stručnjaci oni, ali za brašno sam ja.

Devojka je na to rekla da je u redu, veruje, oni će kupiti dvesta tona, hvala i doviđenja, poslaće ugovor faksom.

Mnogi bi se obradovali da čuju ovako nešto, na kraju krajeva procenat je tu, provizija takođe, ali ja nisam takva vrsta, stoga joj nisam rekao da je u redu, hvala, nego sam rekao da nije tako, draga gospođo, pazite ovo, te sam stavio aktentašnu na sto ispred nje, crvena baršunasta traka preko tašne, uvezana u veliku mašnu, kako treba, čim je to videla, odmah je počela da mlati glavom, i strogim glasom je rekla, nije u mogućnosti, nažalost, da je primi.

Rekoh joj, ne, naravno, ljubim ruke, istina je da sam ja staromodan trgovac, ali nisam toliko staromodan da koristim ovakve stare fore, poput sitnog poklončića kao mali znak pažnje, ne, ja sam njoj, evo, poneo jedno osećanje, nema brige, može da je otvori, a kad sam ovo rekao, pogledao je u oči, uhvatio njenu ruku i povukao je do mašne, u međuvremenu šapćući da ne brine, da je slobodno otvori, hajde, i tad sam znao da će ona ili pozvati obezbeđenje, ili otvoriti tašnu, oklevala je za čas, rekoh da se u tašni nalazi osećanje, jedno zaboravljeno osećanje, zar nije radoznala, i da ne bude kukavica, jedna prelepa žena kao ona, ne sme biti kukavica.

Tad videh da joj oči blesnu na sekundu, pa je povukla mašnu, i mašna se odjednom otvorila, aktentašna se odmah otključala, i kad je riba videla da je tašna puna brašna, onako u rinfuzu, bez ambalaže, tad se stvarno iznenadila, i rekla mi je da se ne ljutim, ali njima ne treba uzorak proizvoda, pa rekoh, naravno, ovo nije ni uzorak, nego je osećanje, pa sam uhvatio dvema rukama obe njene ruke, i gledajući je u oči rekao sam, ja je strašno poštujem, i sigurno nije nikad razmišljala o tome, kolika je njena odgovornost, da od nje zavisi sa kojim će brašnom peći desetine miliona domaćica, i da sam siguran da mnogo voli svoj posao, jer vidim da je dobra u njemu, i uopšte koliko je to divna stvar, takva prelepa mlada žena je već na rukovodećoj poziciji, ali ja sam staromodan trgovac, zato priznajem, suština je ipak u proizvodu, džabe nam logistika, uzalud je marketing, ipak ne možemo toliko da se odvojimo od samog proizvoda.

U međuvremenu sam polako vukao njene ruke ka brašnu, ona je to dozvolila, pa sam lagano utisnuo njene dlanove u brašno, i prosipalo se brašno na naše ruke, mekano i mlako, tad sam joj čvrsto stegnuo ruke, zajedno smo hvatali brašno, fino i meko brašno se prelilo između naših prstiju, jedanput, pa posle još jednom, i još jednom, te sam pustio njene ruke, jer sam znao da se već aktivirao refleks za igranje u pesku, i od sada se neće zaustaviti, i stvarno, ona je počela da se igra brašnom kao dete, mazila ga je i hvatala, tad joj rekoh, zahvaljujem na poverenju, upravo o ovome govorim, o ovom osećanju, koje su mnogi od nas doživeli poslednji put u detinjstvu, brašno može da nam vrati ovu radost, i treba da zamisli kakva je to velika stvar, da milioni domaćica mogu zbog nje... ali sam video da ona više ne obraća pažnju na mene, stoga sam ućutao, i samo sam gledao kako ona stoji usred svoje kancelarije, noseći kostim od više hiljada evra, hvatajući brašno, i dok se brašno prelivalo između prstiju i prosipalo u tašnu, protok vazduha iz klima uređaja je zgrabio i fino raširio ga po staklenoj ploči koja pokriva njen pisaći sto, i tad sam već znao da je gotovo, da sam je dobio skroz, ona će sada pokupovati sve moje zalihe, tad sam osetio da sam bog brašna, da, bog brašna.

(„Ovu rečenicu sam čuo na aerodromu u Vroclavu: ja sam bog brašna. Neko je to rekao na mađarskom, ali nisam video, ko je taj čovek, mada sam ga tražio u gužvi, ali nijednu jedinu mađarsku reč nisam više čuo tamo. Međutim, rečenica je ostala u glavi, i toliko sam razmišljao o tome da sam na kraju napisao ovu priču.” – Đ. D.)