Dsida Jenő: Szökevények a fák közt
Szökevények a fák közt (Magyar)Révedező utópia versben
Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben, e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt, itt érik lassudan őszre nyarunk. Nem megyünk vissza. Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent sugaras pihenésbe borul össze az őslombok pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket, kéklő szemedet karikára mereszted.
Festeni is fogok. Csodaszép lesz! Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott lepled a part porában s cuppan alattad a kék aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto, tested mását a lelkem sugarában.
Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot s napkihúnyáskor - távoli hívásodra feleletül - megnyúlt árnyam a völgybe vetül.
Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot.
Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt simulok hozzád a lágy mohára… Zsongó gallyak közt, angyalok közt készülünk a kedves halálra.
|
Kérjen fordítást! |