Dura Máté: Apostolok sorsa

Úgy vágytam hazulról ki a nagy világba,

Mint kalitjából a fiatal madárka,

Börtönéből az ember.

Nem törődtem vele, milyen lesz a sorsom:

Gúnyolnak, tapsolnak, ha eszméim ontom,

Csak künn legyek egyszer.

Nagy terveim voltak, isteni nagy tervek,

Nemesebbé tenni emberben a lelket,

Teremtni czélt, eszmét,

Melyben egyenlőség, testvérség, szabadság

Ragyogtassa soha le nem szálló napját

S végtelenül tessék.

Kiröpültem volna, ki a mindenségbe,

Hol a szeretetnek se hossza, se vége

S visszatérő útban

Hoztam volna üdvöt, áldó békességet,

Hogy ezt a vérengző, gyász-emberiséget

Boldogitni tudjam

Mit tehet az ember: nagyon jól tudjátok;

Apostoloknak is akad keresztfájok,

Nem különb a sorsom.

De nem szövöm ujra megváltók meséjét,

Csak az fáj szivemnek, azt bánom, hogy mért, mért

Nem maradtam otthon?!

Pedig, hogy marasztott édes anyám karja!

Mintha már a vésztől védeni akarna

Jóelőre engem.

Magas terveimbe, a jövőbe nézett

S a fürkésző gondos, jó anyai lélek

Sejté veszedelmem.

Hát veszedelem a nagyon komoly munka?

A jobbratörekvés, a haladás útja

Halált is okoz tán?

Uh, hogy ilyen állat még mindig a testvér,

Folyton azt zihálja: nem eszme kell: hús, vér,

Csak pirulj el orczám.

Anyám, szülőföldem, drágák e világon,

Nem térhetek vissza, bármily forrón vágyom

Védő kebletekre!

Czéljaimért bátran harczolok halálig!

Bennem az ember bár részeire válik:

Nem hal meg az eszme