Egervári József: Purtroppo (Sajnos Olasz nyelven)

Tudósok állítólag felfedezték
az atomokban az
isteni részecskét,
engem meg kétség
gyötör,
nem látom fényességem,
se nagyon, se szerényen,
szürke a hentes
és búskomor,
a kocsmáros sárga ugyan,
de annak oka a mája,
meg az alkohol,
nem világít sehol
semmi,
csak a pokol.
Tudósok felfedezhetnék már
az atomokban az
emberi részecskét,
mitől élesebb lesz
tükörben a kép,
derengeni látszik
lelkiismeret,
simogatni is képesek
lesznek kezek,
ölelni karok,
látnak majd a
szellemi vakok,
nem múlik a tekergőző
idő hiába,
telik mindenkinek
kenyérre, kabátra,
több lesz az okos,
együttérző,
mint a veszélyesen
ostoba,
mert megérthető lesz
mindennek
következménye és
eredendő oka.
Persze nem reménykedem,
bámulom a gyönyörű,
kék égboltot,
levesz lábamról
egy édes mosoly,
már nem zavarnak
démonok, koboldok,
s már nem zavar ez a
disszonáns kor,
nem érdekelnek
törött tükrök,
az újabb korcs ideológia,
a felelősség nem áttolható,
sajnos, bennünk van a hiba.

Presumibilmente, gli scienziati
avevano scoperto
negli atomi la particella divina,
me invece affligge
il dubbio,
non vedo la mia luminosità,
ne tanta, ne poca,
il macellaio è grigio
e melanconico,
sebbene l’oste sia giallo,
ma la causa di ciò è il suo fegato
e l’alcool,
non s’illumina niente
in nessun luogo,
solo l’inferno.
Sarebbe ora che gli scienziati
scoprissero negli atomi
la particella umana,
che nello specchio renderà
l’immagine più nitida,
farà intravedere
la coscienza,
le mani saranno in grado
di accarezzare,
le braccia ad abbracciare,
e vedranno gli ciechi
spirituali,
il tempo girovago
non passerà invano,
tutti potranno avere
pane e capotto,
ci saranno più assennati,
solidali,
che i pericolosi
stupidi,
perché sarà comprensibile
la conseguenza
e il motivo originale
di tutto.
Naturalmente, non nutro speranze,
guardo il stupendo
cielo azzurro,
mi avvince
un dolce sorriso,
demoni e folletti,
non mi disturbano,
non mi disturba ormai
quest’epoca dissonante,
non m’interessano
gli specchi rotti,
la nuova ideologia corrotta,
la responsabilità non è delegabile,
ahimè, la colpa, è in noi insita.