Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Esterházy Péter: Harmonia Cælestis (172) (Harmonia Cælestis (172) Olasz nyelven)

Esterházy Péter portréja

Vissza a fordító lapjára

Harmonia Cælestis (172) (Magyar)

Hajnalban baromi dörömbölésre riadtunk.
Télen Papi hatkor kel, ő gyújt be a két vaskályhába (koksz és tojásbrikett), látjuk félálomban, ahogy kabát nélkül, fölhajtott gallérral, mintha könnyű tavasz volna, fejébe súlyos kucsma húzva, szájában lüktetőn parázsló cigarettával röpül át a szobán. (Nekünk is volt kucsmánk, az öcsémnek barna, puha bolyhos, szerette, az enyimet nem lehetett úgy fogdosni, meg nem is szerettem hordani, viszketett a fejem tőle.)
– Aludjatok, kutyák – murran oda, ha mocorgást észlel.
Sose csinálja meg előre, nem készíti be este a gyújtóst, reggel vagdossa föl. Nagy tudomány. Fél kézzel a tövénél fogja a baltát, farigcsál vele, mint egy bicskával. Mintha durva, meszes pemzlivel akvarellt kéne. Néhány hasítás után a fahasáb már nem áll meg magában, ekkor az ember ügyes, okos, mindentudó apácskája baljával kiegyensúlyozza a fát, hopp, elengedi, s abban a pillanatnyi örökkévalóságban csap oda csuklóból, apró lendületből, határozottan. Még később már nincsen kicsi örökkévalóság sem, vagy a bal kéz mutatóujja tartja ki a fát, ekkor még kisebb távról lehet lesújtani, vagy alulról markol a bal, ekkor szabadabb az ütés, vigyázni arra kell, hogy túl ne szaladjon a fejsze.
Mami fél hétkor kel (nyáron hatkor), mi meg hétkor, a készre, a melegre, a reggelire. Ha majd én apa leszek, én is fogok gyújtóst vágni, akkor amikor meg mindenki aluszik, szuszog a ház, én csinálom a meleget, nem is tudják, csak ott lesz egyszerre a meleg. (Néhány évre rá megjelent az előregyártott Tükeralágyújtós, aztán bevezették a gázt. Reggel meleg van.)
Mintha fejszével hasogatnák az ajtónkat.
– Kinyitni! Kinyitni!
Mintha hatalmas, gonosz angyalok akarnának belőlünk Tüker-alágyújtóst csinálni. Papi pizsamában botorkál kifelé, haja ezerfelé mered, reggel mindig ilyen, de mi csak vasárnap szoktuk látni, ma hétfő van (ein Struwelpeter, mondtuk később, no, no, mondta ő a későbbnél kicsit később), kétoldalt fölfelé áll, mintha szárnyak volnának, hátul az igazi összevissza, szalmakazal, párnazilált, elöl meg, ez a leghihetetlenebb, lóg bele a homlokába, mintha előre volna fésülve, hülyegyerek frizura vagy egy római császáré. Észreveszi, hogy figyeljük, megtorpan.
– Kinyitni vagy betörjük!
– Ne féljetek, kutyák!
– Nem félünk, édesapám! – kiáltjuk kórusban, mert hirtelen csak őt látjuk, ezt a muris, nevetséges, álmos római császárt a csúszkáló pizsamában, csak őt, semmi mást, mért félnénk akkor bármitől is. Harciasan meredünk rá, biztatón, ha mi nem félünk, ő se féljen! Ekkor, az egyre fenyegetőbb zaj közepette hozzánk lép (nincs a világon még egy ember, Mamit is beleértve, aki ezt meg merte, tudta volna tenni, aki tudott volna erre így időt teremteni, minden épeszű ember rohant volna az ajtóhoz), megérint minket, engem az orcámon, öcsémet a hajánál, majd számunkra váratlanul, röviden fölnevet.
– Ja, hogy nem is féltek?! Azért az is túlzás.
Mint a filmeken, úgy özönlenek be a katonák. Nyilván tanulhatták, miként kell a veszélyesen ellenséges gyerek- és hálószobákat elfoglalni, fürgén, gyakorlottan ugrálnak ide-oda, lapulnak a falhoz, fedezik az előretörőt. Nagy hatást tesz ránk, rám meg az öcsémre, tátott szájjal figyeljük ezt a trappot, így midőn végeztek a dolgukkal, és láthatóan vér s áldozat nélkül elfoglalták a lakásunkat és, másodpercek alatt!, maguk alá gyűrték az ellent, mi ketten tapsolni kezdünk, anyánk rögvest odalép, fázósan összehúzva magán a köpenyét, mintha elkapta volna a saját grabancát, fejünkre sóz.
– Csönd, te!
Papi az ajtó mellett áll, ilyennek még nem láttuk az arcát, sápadt, kimerült, esnek le róla a vonalak, mintha ott se volna, mintha csupán bérelné az arcát. A horti estében, az ámbiton, a királyi arca, az lehetett ilyen, de ez még annál is sötétebb, árnyékosabb. Ám ahogy az özönlést követően kidugja a fejét az ajtón, kikukucskál, az majdnem vidám, vagy ha rémült, akkor rémület egy vígjátékból.
A katonák után, mint aki lemaradt, elkésett, ügyetlen civil, szemüveges, szőke fiatalember lép be, olyan, akár egy tanár, csak kedvesebb, lágyabb. Még mindig a vígjátékból, megkocogtatja apám vállát, aki meg mindig hajol kifelé kémlelve.
– A ház körbe van fogva – mondja magyarázólag, mintha Papi ezt ellenőrizte volna vagy a menekülés lehetőségeit fürkészné. Apánk fölegyenesedik.
– Nagyon helyes – bólint –, csak így tovább. – Sokszor mondja ezt, valami viccnek a csattanója.
– Matikám, vigyázz magadra – suttogja Mami, de csak mi, Papi nem, halljuk ezt a szerelmi vallomást (és soha, se előtte, se utána, semelyikőjüktől nem hallottunk szerelmi vallomást).
A fiatalember megütközve, majd szánalommal néz apánkra, halkan mondja, nem hivatalosan:
– Ne tessék félni, nem kell félni, minden házat átvizsgálnak az orosz elvtársak. Ellenforradalmárokat keresnek a faluban.
– Nagyon helyes – bólogat ismét apám.
– Sto?, sto? – kapja föl a fejét az egyik orosz, ő a főnök, noha egyforma mind, s mind fiatal, de ez látszik rajta. Eddig kizárólag az egyenruháikat meg a fegyverüket vettük észre, az arcukat nem. Most öcsém döbbenten felsóhajt:
– Mami, ezek kínaiak.
– Sto?, sto? – fordul felénk a főnök.
Anyám rázza a fejét, nagyon rázza, abba se fogja tudni hagyni, hogy semmi, nincs semmi, senki nem mondott semmit, senki nem gondol semmit, mi nem vagyunk itt, mi sehol sem vagyunk, tessék csak nyugodtan dolgozni, tevékenykedni, körbenézni, mi addig becsukjuk a szemünket.
Ki kell szállnunk az ágyból, állunk anyánk, apánk mellett, mint a tornasorban. Az öcsém nem fél, de azért mondom neki, hogy ne féljen, mert szobában nem szokás kivégzést tartani.
– Sto?, sto?
Ezt már értem, válaszolok is, mondom, azt mondtam az öcsémnek, mert ő az öcsém, hogy ne féljen, mert olyan nincs, hogy szobakivégzés, és ránézek a szemüvegesre, hogy fordítsa, aki váratlanul valóban fordítani kezd. A főnök elneveti magát, majd mond valamit, ezt már nevetés nélkül.
– Van-e a házban elrejtett fegyver? – fordítja a fordítóm.
– Nincs – így apám azonnal.
– Van – így öcsém azonnal.
Ezt valamiért nem kell lefordítani, mindenki megérti, a katonák vezényszó nélkül ránk emelik fegyverüket. Lehetséges, hogy rosszul vagyok informálva, és mégis létezik szobakivégzés? Lehetséges, hogy kivégzőosztag bárhol fölállítható? A kínaiak láthatóan rettegnek az öcsémtől. Most csak édesapánk nem retteg, ő dühöng, mozog a pofacsont.
– Igyi szuda – szól komolyan a parancsnok.
Az igyi szudára Mami megborzong, és azonnal átölel minket. Most mi hárman félünk.
– Ne féljen, asszonyom, csupán rutinellenőrzés, nincs semmi probléma – mondta a tolmács. Hazudik. És ő is fél. Ez rendes tőle.
– Igyi szuda – ismétli meg a kínai.
– Nem! Sehová nem megy! – sikít föl anyám, pont a fülembe. Ölelget minket.
– Legalább ne fogják ránk a fegyvert – jegyzi meg Papi halkan. Ettől mindenki ideges lesz. Nekünk is mindig azt mondja, hogy ha nagyon muszáj, játszhatunk puskával, de ne fogjuk egymásra.
– Emberre az ember nem fog puskát. – Ez valahogy úgy hallatszott, mint egy illemtani előírás. Este fogat mosunk, napközben nem fogunk fegyvert emberre.
– És ha a böszörmények és/vagy a bergengócok megtámadják a hazát!? – szegezte a kérdést húgunk apánknak.
– Az más – válaszolta ő kedvetlenül.
Az öcsém szeret szerepelni, kibújik anyám hősies öleléséből, és elindul a kisszekrény felé, húgunk, az örök rebellis, teljes torokból rázendít, a parancsnok int, az egyik kínai, furcsa, lábujjhegyen követi a totyogó öcsémet, aki megáll a szekrény előtt.
– Itt van.
– Ki van itt? – kérdi idegesen a szemüveges.
– Kuss! – dörgi váratlanul a kínai, ezt már tudja magyarul. Öcsém megfordul, látom a szemén, hogy most már szegény retteg, aztán gyorsan lehajol, a katona velemozdul, és előhúzza az én dugóspuskámat. Az enyémet, a szemét. Ebben a pillanatban kap egy pofont a katonától, pofonnál kevesebbet, csak úgy odalegyint egyet, egy taslit. Amire a főnök nagyon szigorúan rászól. Ráordít. A tolmács föllélegez, majdnem kedélyesen fordul apánk felé.
– Az orosz elvtársak roppantul tisztelik a gyermekeket.
– Helyes – bólint apám. És örömmel látom, hogy ami az öcsémet illeti, van egy kicsi különvéleménye.
– Sto?, sto?
– Gyétyi!, gyétyi!
– Da, da.
Az oroszok: összejárkálják a házat, a kertet (később az egész országot). Egy szál kínai maradt a konyhában a biztonság végett. Anyánk etet minket, apánk nem eszik, a pöttyös teásbögrét szorongatja, áll a falnál. Mozog a pofacsont. Úgy áll ott, mint egy napközis. Mami megkínálja vajaskenyérrel a katonát.
– Vulevu egy kis hleb?
Kedves mozdulat, kásás, keserű hang. Mint akibe belecsíptek, fordul meg apánk.
– Eteti? Maga ezt itt eteti?
A kínai érti. Ezek egyre jobban beszélnek magyarul.
– Éhes – mondja anyánk továbbra is azon a fakó, elkeseredett hangon.
Ebben a pillanatban kintről géppisztolysorozat hallatszik. Az éhes kínaink azonnal ránk emeli a fegyvert, miközben meglepetten nézi a kenyeret anyám kezében, s a fegyverrel noszogat, hogy álljunk megint az ágyak elé. (Nem kínai, ázsiai, javított ki anyánk, de mi megnéztük a térképet, és Kína az Ázsia. Anyánk ezt fejcsóválva kénytelen volt elfogadni. Húgunk persze akadékoskodott, hogy Kína az Ázsia, de Ázsia az nem Kína. Marhaság. Nem marhaság, minden kínai ázsiai, de nem minden ázsiai kínai. Ezt nem értettük. Hát mindenki, aki most a szobában van, az ember, de nem minden ember van a szobában, például a Klotild néni, mert ő fönn van az emeleten, ezt se értitek? De, hazudtuk.)
Állunk az ágyak előtt.
Fogom az öcsém kezét, és fogadalmat teszek, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni neki, ezt a meleg kis párnás kezecskét, amelyet odanyújtott nekem, hogy foghassam. A tolmács érkezik lihegve, valamit mond a katonának, az röhögni kezd, amúgy kedves fiú, aztán nekünk magyarázza, hogy nincsen semmi, csak a kecskét lőtték le tévedésből.
– Nagyon helyes, csak így tovább – bólint apám.
Érzem az öcsém kezét kicsúszni az enyémből.
– A Gézát?!
Számonkérő hangja elcsuklik. Apám kéjesen bólint, anyám megsimogatja az öcsém fejét, jól simogatható, nagy, kerek feje van, de ő kirántja magát, s leszegett fejjel, ahogy olykor Géza is, nekirontva felökleli a szemüvegest. A katona nem mozdul, nézi, röhög.
Néhány napja már Papi nem ment munkába, átbiciklizett Pomázra, aztán dolgavégezetlen vissza („gróf, szünetel a proletárdiktatúra”), én viszont mehettem iskolába. Megyek. A kertkapuban megállítanak a katonák. Magyarok. Mutassam a táskám. Mutatom, igyekszem nem szemtelenkedni, itt hamar kaphat az ember tévedésből egy pofont. Vagy mint szegény és nagyon büdös Géza, egy sorozatot. De azért mégis fölényeskedve mutogatom a könyveim, füzeteim.
– Ez mi? – kérdi a katona, aki még Papinál is magasabb, pedig az nem szokás, és akár egy vámos, gyanakodva kézbe veszi a papundekli egyesemet, a bíbor ötös egyesemet, a Klotild-változatot. Mintha minden rá volna írva arra a darab keménypapírra, elvörösödöm. A katona bizalmatlanul pillant alá, én tüstént magyarázni kezdek, hogy ez egy ötös, egy nagy ötös, mert három kis ötös az egy nagy ötös, és mivel nekem a három kis ötös…
– Álljál már le, kisöcsi. Nyugi. Nem bántom én az ötösödet. Nekem is van egy ekkora kölköm. Nédda – és fölemeli a papundeklit, mosolyog, mint egy Rodolfo, rajtam akarja jóvá tenni, amit a hülye fiacskája ellen vétett, s valóban, hogy nézzem csak meg, ez a legkevésbé sem ötös, hanem egyes, egy szálka, egy fa, egy karó (de tudod!), és akkor ő most ezt, mert egy katona bizonyos helyzetekben azt is megteheti, amit egy apa nem, akkor ő most ezt megsemmisíti, vagyis szétszakítja, íme.
– Jaj! – sikítok, eszembe jut az a sok aprómunka, ami kelletik egy csaláshoz, az elszánás, a figyelem, a lelemény, az összjáték, a szín, a kanyarok a kisollóval… Késő.
A katona és apa elunja, elun engem. De azért még leveteti a cipőmet, hogy mit viszek benne. Csak a lábamat találjuk. Int, tünés, majd utánam susogja:
– Kis fasz.
Ettől valamiért megijedek, futásnak eredek, lesek vissza, nem ér-e utol, nem ér-e utol a két szó; mintha kilőtt golyó elől futnék. Tehát vagy álmodom, vagy mindjárt meghalok.
Ez utóbbi következett be.


Harmonia Cælestis (172) (Olasz)

All’alba ci svegliammo che picchiavano forte alla porta.
D’inverno Papi si sveglia alle sei, è lui che accende le due stufe di ghisa (coke ed esca), nel dormiveglia vediamo come senza giacca, con il colletto del pigiama alzato, come se si fosse in primavera, in testa il colbacco di pelliccia ben calcato, in bocca una sigaretta di bragia pulsante, attraversa di corsa la stanza (anche noi avevamo cappelli di pelliccia, mio fratello l’aveva bruno, morbido e villoso, gli piaceva, mentre il mio non si poteva tenere così piacevolmente tra le mani, né mi piaceva portarlo, mi faceva prudere la testa).
„Dormite, cagnolini” intima se sente rumori di risveglio.
Non lo fa mai in anticipo, non prepara mai la sera la legna minuta per accendere, taglia tutto la mattina. Una grande scienza. Mantiene l’accetta con una mano dove il manico si incontra con il ferro, e lavora di fino, come con un coltello. Quasi dipingesse un acquarello con un pennello grezzo e calcinoso. Talvolta, dopo aver tagliato la legna, i ciocchi non stanno più in sé, allora il papà ingegnoso, intelligente e onnisciente, con la sinistra mette il ciocco in equilibrio, op, lo lascia andare, e in quell’eternità che dura un momento dà un colpo di polso, con un minimo slancio, deciso. Nella situazione seguente non c’è più nemmeno la piccola eternità, o l’indice della sinistra mantiene il legno, e allora si può dare un colpo da piccola distanza, o la sinistra impugna dal basso, e allora il colpo è più libero, bisogna solo far attenzione che l’accetta non corra troppo.
Mami si alza alle sei e mezza (d’estate alle sei), e noi alle sette, quando tutto è pronto, al calduccio, pronta anche la colazione. Se un giorno sarò padre, anch’io taglierò la legna minuta per accendere la stufa, quando tutti dormono, la casa ronfa e io faccio il caldo, non lo sanno neanche, ed ecco pronto il caldo (qualche anno più tardi apparve sul mercato l’esca Tüker, prefabbricata, dopo di che introdussero il gas, e ormai di mattina è caldo). Era come se tagliassero la porta con l’accetta.
„Aprire! Aprire!”
Come se enormi angeli cattivi volessero usarci come l’esca Tüker. Papi va verso la porta in pigiama, i capelli in tutte le direzioni, di mattina è sempre così, ma noi lo vediamo soltanto di domenica, oggi è lunedì (ein Struwwelpeter, dicemmo in seguito, be’, be’, disse lui più in seguito del seguito), stanno ritti su due lati, come delle ali, dietro c’è il vero caos, il covone sformato dal cuscino, davanti, cosa incredibile, gli scendono sulla fronte, come se avesse la pettinatura in avanti, pettinatura da bambino scemo o da imperatore romano. Si accorge che lo guardiamo, si ferma.
„Aprire, o spacchiamo la porta!”
„Non vi spaventate, cagnolini!”
„Non abbiamo paura, papà!” gridiamo in coro, perché all’improvviso vediamo soltanto lui, questo strambo, ridicolo, assonnato imperatore romano nel pigiama che gli casca di dosso, solo lui, nient’altro, perché dovremmo avere paura, di cosa? Bellicosi lo guardiamo fisso, rasssicurandolo, se noi non abbiamo paura, neanche lui deve averne! Allora il rumore sempre più minaccioso si fa sempre più vicino a noi (non esiste una persona al mondo, compresa Mami, che avrebbe potuto osare questo, che avrebbe potuto farlo, che avrebbe potuto guadagnare tempo, ogni persona ragionevole si sarebbe precipitata alla porta), ci raggiunge, ci tocca, me sulla guancia, mio fratello sui capelli, poi inaspettatamente per noi, brevemente si mette a ridere.
„Ah, non avreste paura? Be’, sarebbe esagerato.”
I soldati entrano come nei film. Chiaramente hanno imparato come si devono occupare stanze dei bambini e stanze da letto del pericoloso nemico, veloci ed esperti si muovono di qua e di là, si allineano al muro, coprono chi va in avanscoperta. Ci fanno un grande effetto, a me e a mio fratello, osserviamo l’azione con la bocca spalancata, perciò quando hanno fatto il loro lavoro, e visibilmente senza spargimento di sangue e senza vittime hanno occupato casa nostra, e in pochi secondi! hanno messo a posto il nemico, noi due iniziamo ad applaudire, e la mamma subito ci è sopra, chiude infreddolita i lembi della vestaglia, come se afferrasse i lembi di un camice, e ci schiaffeggia sulla testa.
„Zitto, tu!”
Papi sta accanto alla porta, non abbiamo mai visto la sua faccia in quello stato, pallido, esaurito, le linee della fisionomia cadono penosamente, come se non fosse neanche lì, come se stesse semplicemente affittando la propria faccia. Nelle serate a Hort, in veranda, il volto del re doveva essere simile a questo, che ora era ancora più buio, ancora più ombroso. Ma dopo che sono tutti entrati, spinge la testa dentro la stanza, fa cucù, è quasi allegro, o se è spaventato, è lo spaventato in una commedia.
Dopo i soldati entra, come chi ha perso il treno, un maldestro civile, un giovanotto biondo con gli occhiali: sembra un insegnante, soltanto è più cortese, più dolce. Sempre come dalla commedia, bussa sulla spalla di mio padre, che si sporge sempre per curiosare.
„La casa è circondata” dice, per spiegarsi, come se Papi avesse controllato proprio quello, o stesse studiando le possibilità di fuga. Nostro padre si stiracchia sulla schiena.
„Benissimo” annuisce. „Avanti, così.” Lo dice spesso, dev’essere la battuta finale di una barzelletta.
„Mattilein, fa’ attenzione” mormora la mamma, ma solo noi, Papi no, sentiamo questa confessione d’amore (e mai, né prima né dopo, da nessuno di loro due sentimmo una dichiarazione d’amore).
Il giovanotto prima colpito, poi con compassione, guarda nostro padre, gli dice piano, senza ufficialità:
„Non abbiano paura, non si deve aver paura, i compagni russi esaminano ogni casa. Cercano i controrivoluzionari, nel paese”.
„Giustissimo” annuisce mio padre, di nuovo.
„Sto, sto?” alza il capo uno dei russi, il capo, anche se sono tutti uguali, tutti giovani, ma questo si vede che è il capo. Fino a quel momento ci eravamo accorti soltanto delle uniformi e delle armi, adesso vediamo anche i loro volti. Mio fratello sospira, stupito:
„Mami, sono cinesi”.
„Što? što?” e il capo si gira verso di noi.
Mia madre scuote la testa, la scuote forte, non sarà capace di smetterla, dice: niente, non è niente, nessuno ha detto niente, nessuno ha pensato niente, noi non siamo qui, non siamo da nessuna parte, lavorate tranquillamente, guardate intorno e noi, intanto, chiudiamo gli occhi.
Dobbiamo scendere dal letto, stiamo in piedi, accanto a mamma e papà, come in riga durante l’ora di ginnastica. Mio fratello non ha paura, ma gli dico comunque di non aver paura, perché generalmente non giustiziano nessuno nella stanza da letto.
„Što? što?”
Questo l’ho capito, e rispondo, dico che ho detto a mio fratello, perché lui è mio fratello, che non deve aver paura, perché non esiste l’esecuzione in camera, e poi guardo quello con gli occhiali, perché traduca, e lui davvero inizia a tradurre. Il comandante si mette a ridere, poi dice qualcosa, ma ormai senza ridere.
„In casa sono nascoste armi?” traduce il mio traduttore
„No” dice mio padre, subito.
„Sì” dice mio fratello, subito.
Questo non c’è bisogno di tradurlo, i soldati capiscono subito e senza aspettare l’ordine ci puntano addosso le armi. Possibilissimo che io sia male informato, e che esista l’esecuzione in camera? Può essere che il plotone d’esecuzione si possa allestire in qualsiasi luogo? I cinesi tremano palesemente davanti a mio fratello. Adesso soltanto nostro padre non trema, è folle di collera, gli si muove la mascella.
„Idí sjudá” dice il comandante, serio.
A quell’idí sjudá Mami ha un brivido di paura, e subito ci abbraccia. Adesso siamo in tre ad aver paura.
„Non abbia paura, signora, si tratta di un’ispezione di routine, non c’è nessun problema” dice l’interprete. Mente. E ha paura anche lui. Si comporta bene, però.
„Idí sjudá” ripete il cinese.
„No, non va da nessuna parte!” si mette a gridare mia madre, proprio nel mio orecchio. Ci abbraccia.
„Se almeno non ci puntassero le armi addosso” sottolinea Papi, a bassa voce. E tutti sono nervosi. Anche a noi dice sempre che, se davvero non possiamo farne a meno, possiamo anche giocare con i fucili, ma almeno non dobbiamo puntarceli contro.
„Un uomo non punta il fucile contro un altro uomo” suonava più o meno così, come una regola di buon comportamento. La sera ci laviamo i denti, di giorno non puntiamo le armi contro l’altro uomo.
„E se i turchi e/o gli ottomani assalgono la patria?” chiedeva impietosa nostra sorella, a nostro padre.
„Quello è un altro paio di maniche” rispondeva senza troppa partecipazione.
Mio fratello è un esibizionista, si proietta fuori dall’abbraccio eroico della mamma e si dirige verso l’armadietto, nostra sorella, l’eterna ribelle, urla a tutta voce, il comandante fa un cenno, uno dei cinesi, strano, segue sulla punta dei piedi mio fratello che ballonzola fino a che si ferma davanti al mobile.
„Qui.”
„Chi c’è qui?” chiede l’occhialuto, nervoso.
„Citt!” esplode inaspettatamente il cinese, questo la sa già, la lingua. Mio fratello si volta, adesso gli leggo negli occhi che ha paura, poveretto, poi rapido si abbassa, il soldato si muove con lui, e tira fuori il mio fucile a sughero. Il mio, che stronzetto! In quel momento riceve uno schiaffo dal soldato, ma è meno di uno schiaffo, è solo un cenno, una carezza. Il comandante lo sgrida severissimo. Gli grida in testa. L’interprete tira un respiro di sollievo, si volta quasi gioviale in direzione di nostro padre.
„I compagni russi rispettano moltissimo i bambini.”
„Benissimo” annuisce mio padre. E vedo con piacere che, per quel che riguarda mio fratello, è di parere leggermente contrario.
„Što? što?”
„Dieti! dieti!”
„Da, da.”
I russi: hanno attraversato in lungo e in largo la casa, il giardino (e poi tutto il paese). Un cinese era rimasto in cucina per sicurezza. Nostra madre ci fa fare colazione, nostro padre non mangia, stringe in mano la tazza del tè, sta in piedi vicino al muro. Gli si muove la mandibola. Sta li come un bambino dell’asilo. Mami offre del pane imburrato al soldato.
„Vulevu un po’ di khleb?”
Molto cortese, ma con voce amara, granulosa. Nostro padre si volge, come se lo avessero punto nel vivo.
„Da mangiare? Gli diamo anche da mangiare?”
Il cinese capisce. Questi parlano sempre meglio la nostra lingua.
„Ha fame” dice nostra madre, sempre con quella voce sbiadita, amareggiata.
In quel momento si sente una raffica di mitra da fuori. Il nostro cinese affamato ci punta subito contro l’arma, mentre guarda stupito nostra madre con il pane in mano, e con il mitra ci fa segno di rimetterci davanti ai letti (non cinese, asiatico, ci corresse nostra madre, ma noi guardammo la carta geografica, e la Cina è Asia: nostra madre fu costretta ad accettare, dopo aver scosso delusa la testa, mentre nostra sorella ci si mise d’impegno, dicendo che la Cina è Asia, ma che l’Asia non è la Cina: che stupidaggine! ma non è una stupidaggine, ogni cinese è asiatico, ma non ogni asiatico è cinese, questo non capivamo, e poi tutti quelli che adesso stanno nella stanza sono uomini, ma non ogni uomo sta nella stanza, per esempio zia Klotild, che sta su al piano, ma non capite neanche questo? ma certo, mentimmo).
Stavamo in piedi davanti ai letti.
Acchiappo la mano di mia sorella, e faccio il voto che non dimenticherò mai il suo gesto, l’avermi offerto questa manina calda, piccola e grassottella, perché potessi afferrarla. L’interprete arriva ansimando, dice qualcosa al soldato, che inizia a ridere, tutto sommato è un caro ragazzo, poi ci spiega che non è successo niente, che hanno soltanto sparato alla capra, per sbaglio.
„Benissimo, avanti così” annuisce mio padre.
Sento che la mano di mio fratello scivola dalla mia.
„Géza?!”
La sua voce, in cerca di risposta, singhiozza. Mio padre annuisce con goduria, mia madre accarezza la testa di mio fratello, ha una testa grande e tonda, buona da accarezzare, ma lui si tira indietro, e con la testa puntata in basso, come certe volte davvero faceva Géza, si butta contro l’occhialuto e gli dà una testata. Il soldato non si muove, guarda e ride.
Da qualche giorno ormai Papi non andava a lavorare, era andato in bicicletta fino a Pomáz, poi era tornato con un nulla di fatto a casa („conte, la dittatura del proletariato è in pausa”), mentre io potevo andare a scuola. Vado. All’altezza del recinto dell’orto mi fermano i soldati ungheresi. Devo mostrare loro la cartella. La faccio vedere, cerco di non fare il monello, dato che in questi casi si possono ricevere facilmente degli schiaffoni, per sbaglio. O, come la nostra capra puzzolente, meschina, una raffica di mitra. Ma a ogni modo mostro con superiorità quaderni e libri.
„E questo cos’è?” chiede il soldato, che è persino più alto di Papi, cosa insolita, e come un doganiere prende in mano con fare sospettoso il mio uno di cartone, il mio uno color rosso porpora, la versione klotildea. E come se tutto fosse scritto su quel pezzo di cartone, arrossisco. Il soldato fa lo sguardo di chi non si fida, io cerco di spiegare che quello è un cinque, un grande cinque, perché tre piccoli cinque fanno un cinque grande, e poiché i miei tre piccoli cinque…
„Basta, basta così, fratellino. Calmo. Non gli voglio fare niente, al tuo cinque. Anch’io ho un ragazzino grande come te. Veh, veh” e alza in alto il pezzo di cartone, sorride come un Rodolfo, vuole fare del bene a me per scontare il male che ha fatto a quell’idiota di suo figlio, e davvero, adesso che lo guardo, non è affatto un cinque, ma un uno, una spina, un bastone, una clava (ma tu lo sai!), e allora lui, perché ci sono situazioni in cui un soldato può fare quello che neanche un padre può fare, lui lo distrugge, lo straccia, ecco.
„Ahi!” grido, e mi viene in mente tutto il lavoro minuzioso che ci vuole per un imbroglio, la compassione, l’attenzione, l’astuzia, la complicità, il colore, tagliare le curve con le forbicine… Troppo tardi.
Il soldato, e padre, si scoccia, si scoccia di me. Ma comunque mi fa togliere le scarpe, per vedere cosa ci porto dentro. Troviamo soltanto i miei piedi. Saluto, sparire, correre, e poi mi sussurra dietro:
„Stronzetto”.
Mi spavento un poco per questo, mi metto a correre, guardo indietro, se mi raggiunge, se mi raggiunge la sua parola; come se corressi per non farmi raggiungere da un proiettile sparato. Dunque, o sto sognando, o sto per morire.
Sopraggiunse l’ultima possibilità



KiadóFeltrinelli
Az idézet forrásap. 642-648.

minimap