Füst Milán: El innen, el…

Az édes és végtelen tengeren,
Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket,
(Átjárja a lelket s lebegteti szél: –
Bástyákon is szabad lobogót ami lenget,)
S didergő szívet ahol napsütés melenget,
S a kiáltás hol úgy csapong a széllel, zöld, zuhogó
vizeken,
Mint könnyű rózsalevél…
…S zöld üveglapon ahol áramlik és úszik,
Leng a magány, jár ragyogón, hidegen…
…S ahol este a napkorong
A kezdődő homályba zuhan s eltünik…
 
Az édes és végtelen tengeren,
Lobogj én lelkem, mint a kósza szél…
Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong
S hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és szenvedély
E földön rádszabott. Leróttad tartozásodat
S csak magadat mulatni tombolsz még a tágas ég alatt,
Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel
S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz,
Mert zöld fenyőfát éget az északi pásztor
S a fenyőknek édes és gyantás illata terjeng…
 
Légy vendég köztük, láthatatlan,
Kósza szellem, mely tüzet
Keres, hogy megtisztúljon abban
S jóért jótettel fizet:
Éleszd a lángjaik
Pirosló szárnyait
S illesd szemök, hogy álmuk jó legyen…
S ott várj, amíg majd völgyön és hegyen
A végső pirkadat köszönt reád
S a végtelenbe virrad éjszakád.