1
Szállnak a felhők és útközbe’ megállnak.
(– Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. –)
Lassan hajnalodik. S két izmos kovács
Súlyos pőrölyökkel kezdi üzletét.
Sötét a tér még, de halkúl a tenger.
S hol az éji halász már útjáról visszatért,
A sötét öbölből kolduló barátok
Hosszú kosarakban hordják a halat.
Sötét a tér még, de halkúl a tenger.
S az égő forrásoknak vörös tüze sárgúl.
S a derengő világnál sötét tömegeknek
Borzasztó uralma kezdetét veszi:
Ki állandóan figyelt egy csillagot,
Egy háztetőn zord érckatona áll,
Szembe’ van a felkelő nappal,
S ha lemegy a nap: sötétbe’ marad.
2
Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó kikötő, hol derengő
fénynél
Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga
tüzek,
S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal
az égre mered,
S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak
párhuzamosan…
…De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal,
ki zajtól sem riad,
És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran,
És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre:
Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket
álmodom,
S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik
szivemre alá,
S a bántott lélek menekűl s vidékeid vánkosára lehajtja
fejét,
S míg kék, világos egeden megűlnek fekete felhők,
Hol nincs fény, csak keskeny sárga tüzek, – álmatlan szegény
szeme lecsukódik,
S elalszik a homályban.