Fabó Kinga: Jeszenyina-Duncan tánca

Mint a szobrok, a szobrok. Napfényes, hosszú mozdulatok.
Alig volt mosolya. De ha volt, az nagyon.
A rítus szépsége tört át a ritmuson.

Csak forgott és forgott és forgott.
Könnyedén siklott. Lobogott.
Szavának súlya volt. De szólni nem tudott.

Forgott a kígyóbűvölő és forgott a sál,
forgott a félkör, a tengerpart és forgott a lány,
külön a táncosnő és külön a tánc ...

Mások ünnepe ez:
a nem hasonult múlt.
Ő az illatot táncolta hozzá.

Just like sculptures, the sculptures. Sunkissed, long-drawn motions.
She hardly smiled. But if she did, then very much so.
The beauty of the rite broke through the rhythm.
 
She only whirled and whirled and whirled.
Gliding so gracefully. Flaming.
Her words carried weight. But she was unable to speak.
 
The snake-charmer was whirling and the shawl was whirling,
the half-circle was whirling and the sea-shore and the girl,
the dancer apart and the dance apart…
 
It’s other people’s feast:
a past that didn’t get alike.
She was dancing the fragrance to it.