Fabó Kinga: Mirror Image (Tükörképződés Angol nyelven)

Összeakad két tekintet.
Köztük vergődik a látvány.
Csak e két tekintet láncán
 
vagyok nézésben; e kapocs
tartja rajtam vonja rám
– a nézésem vonalán –
 
hol én mutatom, hol hagyom
vezetni a tükrön, képem
és azt, aki belenézek
 
– megpillantanom –.
Folyton neki ötlöm szembe,
sok rögtöntől egy örökkön
 
rögzül; vajon elereszt-e.
Szétválaszt, egyesít újra
ütköztet.
 
Visszaad majd kölcsönvesz.
Töri képem folyamát,
tekintetben nem talál
 
össze, el: szabad a pály’.
Arcátlan nyomul arctalan.
Szégyenbe hoz a jelen-
 
létemben. Látvány szökne.
Két tekintet által kötve – marad
függőben – a szál.
 
Szemből pillantás csapódik be.
Talál. Széttört tükrön sem mutatok.
Takar egy más – nő, agresszióval.
 
Én nem láttam. Csak beszélték, róla.
Múltjai mind
tárulkoztak meg bennem,
 
tűnődéseimen törve
jelenévé nem lettem.
Ám annyiban ő nem hagy:
 
erőszakkal visszavon.
Féken a képemmel tart
– egyensúlyba fojt bele –
 
kifeszített tükörén
két fél békésen evez.
Meghúzza és visszavonja,
 
visszahúzza és megvonja,
odaadja visszaveszi
tőle neki: tőle neki.
 
Amint meghúz, visszavonja
amint megvon, visszahúzza
egy végtelen regresszusra
 
csábító szirén –
ha végleg megkaparint:
– betör a képződésembe –
 
patt. Széthull a masinér.
Látvány vált át. Szökik szembe.
Rábízva a véletlenre.
 

A pair of glances intersecting.
Between the two the image dances.
Only between this pair of glances
 
Do I exist as something seen,
This hook and eye of glance and light
- working down the lines of sight -
 
that now I flash but then allow
to guide me through the mirror so
that I may glimpse the self that sees.
 
Continually I catch her eye
through moments to eternities
where they are fixed nor will let go
 
not once because what now divides
later conjoins and reunites
every time the glance invites.
 
It offers then it borrows back.
It breaks up the continuous flow
between the likeness and the fact
 
of face itself, the visual field
busted open: face erased.
Before my very eyes, shame-faced,
 
so vision itself seeks escape.
Between two pairs of eyes the thread
remains suspended in ‘instead’.
 
It fills my eyes in one brief glance.
It flies home, breaks on broken glass.
Another woman, bold as brass.
 
No seeing it. It’s language only.
Multiple pasts that gather in me,
reflections on which I reflected
 
but do not constitute a presence.
And yet the thing won’t let me be
but drags me back with brutal force.
 
I’m shackled to my image, held
and harnessed, braked and fully bonded,
obliged into an equipoise
 
stretched across the frozen sheet
of the mirror as by choice,
like rowers pulling on two oars,
 
dipping the oars into the fleet
current then dipping out again,
dipping and raising, dipping deep,
 
while it takes then renders back
in to and fro: remove, repeat,
urged now to part, now to remain
 
a constantly repeated item.
compulsive in its come and go:
regress, regress, ad infinitum,
 
a siren that’s forever calling,
that grabs the eye and fiercely holds it
breaking the organ that beholds it.
 
The spell is broken like a trick.
Mere spectacle. A speck, a glance
dependent on the merest chance.