Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Faludy György: Mandelstam a kerítésnél

Faludy György portréja

Mandelstam a kerítésnél (Magyar)

Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam,

nem messze a szögesdrótkerítéstől

a már-már lombjavesztett erdő szélén,

a lila forrás gödrénél, ahol

kiestem mindjárt a rab szerepéből,

mikor az őszi avarra hajoltam

térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat!

A vadgesztenyelevelek bús-barnán

feküdtek; az elmúlás vasalója

kisimította őket; széleiknél

már foszladoztak, még csak az erek

cérnája tartott. A tölgylevelek

is mind hanyatt dőltek, de pár piros

és zöld foltot megőriztek, vénségük

s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott

felhólyagoztak, mint a sűrű kása

a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul,

hogy nem a szellők vitorlái már.

Aztán két, csónakmódra összegörbült

apró levél, mint két virágszirom,

az egyik okkersárga, rózsaszín

a másik; ezek túl korán estek le;

honnét? tán az alig galamb-magas

tar bokrocskáról öt lépésnyire.

A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam

egymáshoz ért, mintha nem tartanék

semmit, ezek nem esnek szét, tűnődtem,

elpárolognak még az éjszaka.

S az ovális, szalonnabőrszínű

kemény levélkék, meg a citromsárgák

a kátrányszínű csíkokkal, császári

zászlók a múltból a vadkörtefáról.

A többi nem mutatta felszínét

a pusztulásnak; összecsavarodtak,

mint a szivar borítólevele,

kis hengerek, csövecskék, múmiák;

hozzáértem az egyikhez; görögni

kezdett a lejtőn; a többi utána

a tányérforma mélyedés felé, hol

egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk

hajoltam még egyszer, magamba szívtam

az erdei tömegsír illatát

és felkeltem. Az ég kék volt; az esti

csillag szikrázott az ágak között.

Még itt is mennyi szépség vesz körül,

sóhajtottam s megpillantottalak,

Oszip Mandelstam.

 

A kerítés mellett

álltál kalappal és rövid kabátban.

A tüskésdrót átlátszott testeden;

arcod fehér volt, fiatal s nyugodt.

Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor

gondoltam rád még ott kint, ágyamon,

ha kivert a verejték s a hideg

falat fogdostam nyirkos tenyeremmel,

és ha ébredtem itt a vérebek

csaholására szalmazsákomon.

Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk!

Nem szívest szólok erről, hencegésnek

hangzik, de mégis mi ketten vagyunk,

és egyedül mi ketten, kik Sztálin

ellen saját portáján verset írtunk.

Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak

(nyugodtan merek nevedben beszélni:

ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak,

már akkor is féltünk, mikor a vers

eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben

leírtuk; s akkor kezdtünk igazán

remegni, mikor kész volt s észrevettük,

hogy lényünk szerves része lett, húsunk

és vérünk; és elkapdostuk szemünket

a tükröktől, mik kiszívták belőlünk

az életet és íróasztalunknál

lengetni kezdtük vacogó bokánkat.

Megemelted a karod? Mit szeretnél

még hozzátenni ahhoz, amit mondtam?

Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is

a verseinket, meggondolás nélkül,

talán azért, mert száz jelből tudhattuk,

hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak

minket úgyis, nemcsak azért, amit

írtunk, de azért is, amik vagyunk.

És nemcsak féltünk, de örültünk is,

hogy végre akadt, ki megírja őt,

Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú,

ragacsos grúz borokat csámcsogó,

két lábon járó fekete halált,

a népek hullahegyen ülő atyját,

a szárazölű szadistát, kinek

ágyéka helyett az agya sül el.

De mit beszélek néked az élőről,

mikor egymásnak többet mondhatunk,

egyik halott a másiknak. Vagy élsz még,

egy táborban a tajgán, messze fenn

Szibériában s verset írsz a szörnyű

munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad,

éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek?

Mért nem felelsz?

 

  Kongatták a kolompot

bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt,

hogy fel ne fedjék eltűnésemet,

de közben visszanéztem még néhányszor.

Azt hittem, elment. De nem. A kerítés

előtt állt kalappal s rövid kabátban.

Testén keresztül szögesdrót futott.

 

(Recsk, 1951)



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásaDIA

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Cseh
Dán
Német
Görög
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Izlandi
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap