Tanuld meg ezt a versemet (Magyar)
Tanuld meg ezt a versemet mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tiéd, kölcsönveszik, Hegyeshalomnál elszedik, A közkönyvtárban elvesztik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég- és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv sem lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet ,akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó- memóriából szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz ,hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed , az embert leöld s megegyed- hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elhagyott, mihelyest a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet , hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még ,míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet! Feltöltő | Tóth Ágnes |
Kiadó | Magyar Világ |
Az idézet forrása | Versek |
Megjelenés ideje | 2001 |
|
Вывучы гэты мой верш (Belarusz)
Вывучы гэты мой верш,
бо колькі шчэ кніга та будзе з табою?
Твая кніга? – дык забяруць “часова”,
каб трошкі пачытаць, ці на мяжы
мытнікі адбяруць… з-за слова.
У бібліятэцы яна згубіцца без следу,
а калі не, дык папера ж яе благая:
зжаўцее, разарвецца, абломіцца,
высахне, разбухне, развеецца,
ці сама разгарыцца, ёй нямнога,
чатырохсот пяцідзесяці аднаго
па Фарэнгейту будзе дастаткова ––
а які, па-твойму, будзе там жар,
калі ў горадзе буйным пажар?
Вывучы гэты мой верш,
бо хутка кніг зусім не будзе,
ні паэтаў, ані рыфмаў,
ні бензіну для машыны,
ані рому, каб напіцца,
і грошы ўжо непатрэбны,
бо крама ж не адчыніцца,
і хутка ўбачыш: з тваёй скрыні
свяціцца будуць замест стужкі
смяротныя толькі промні.
Хто б табе дапамог, не будзе нікога,
ты ўцяміш, што твае – гэта толькі тое,
што носіш ты ў галаве.
Там i дай ты мне месца.
Вывучы гэты мой верш.
Вывучы гэты мой верш
і раскажы, калі тухлявыя
ад шчолаку моры разальюцца,
і ванітамі прамысловымі, як
слімаковай сліной, пакрыюцца
усе да адной пядзі зямлі,
і забюць ужо ўсе азёры,
знішчэнне да ўсяго
падпаўзе на мыліцы,
лісцё ўжо на дрэвах згніе,
крыніца атрутай плюецца,
і вецер нясе мор таксама ––
дык надзень ты процігаз
і мой верш гэты раскажы.
Вывучы гэты мой верш,
каб я цябе суправаджаў.
Можа, перажывеш тысячагоддзе ты,
і можа, на колькі кароткіх гадоў
яшчэ праясніцца,
калі гнеўны рэванш
бацылаў прыпыніцца,
дый дывізіі тэхналогій прагных
маюць моцы больш, чым ёсць у Зямлі ––
дастань тады ты з памяці,
праспявай гэтыя радкі
яшчэ раз са мной: бо дзесьці
згубіліся прыгажосць і каханне.
Вывучы гэты мой верш,
дай мне суправаджаць цябе,
калі мяне ўжо не будзе,
калі ў цяжар будзе табе дом,
дзе жывеш, бо няма ні газу ні вады,
і ты рушыш у дарогу,
каб шукаць дупло і ваду,
каб есці бутоны, насенне ды гронкі,
і дручка ўзяць, каб у пошуках
добрай дзялянкі, выйграць гонкі
забіўшы і з’еўшы ўладара ––
дай, з табою я пакрочу
пад руінамі й вакол руінаў,
каб на вуха шэптам спытаць:
нежыць гэткі, куды ж ты прэш?
Дух твой сканае адразу,
як з гораду выйдзеш ты прэч.
Мо, наверсе ўжо й няма сусвету,
а ты ўнізе там, у бункеры пытаеш:
колькі дзён яшчэ патрэбна,
каб цераз бетон і ліст свінцовы
пранікла атручанае паветра?
І навошта чалавек існаваў
і чаго ён быў варты, калі
яго канец такі сумны чакаў?
А як табе суцяшэнне паслаць,
калі праўды суцяшальнай не існуе?
Ці спавядацца,
што цягам многіх гадоў,
днём і ноччу думаць я мог
толькі пра цябе,
што хаця мяне даўно няма
ў жывых, гляджу на цябе
і сёння сумнымі вачыма?
Ці можа быць табе
іншае паведамленне?
Забудзься ты пра гэты верш.
(Таронта, 1980)
|