Tanuld meg ezt a versemet (Magyar)
Tanuld meg ezt a versemet mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tiéd, kölcsönveszik, Hegyeshalomnál elszedik, A közkönyvtárban elvesztik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég- és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv sem lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet ,akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó- memóriából szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz ,hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed , az embert leöld s megegyed- hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elhagyott, mihelyest a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet , hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még ,míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet! Feltöltő | Tóth Ágnes |
Kiadó | Magyar Világ |
Az idézet forrása | Versek |
Megjelenés ideje | 2001 |
|
Lernu mian poemon (Eszperantó)
Lernu ĉi poemon mian, ĝis ĉi libro estas via. Se estas, oni prunteprenas, Ĉe Hegyeshalom deprenas, la bibliotek' ĝin perdas, kaj se ne, la paper' aĉa , flaviĝas kaj rompiĝas, sekiĝas kaj vaporiĝas, aŭ memstare ekbrulas, ducent kvardek grad' sufiĉas jam - kaj pensu pri l' varmo urba, kiam ĝi tute bruliĝas. Lernu ĉi poemon mian.
Lernu mian poemon, baldaŭ ne estos libro, nek poeto aŭ rimo, ne iros automobilo, la rumon vi ne plu trinkos, eĉ vendistoj ne malfermos, la mono estos forĵetebla, ĉar alvenos la momento, kiam ekrano senbilda, mortig-radion perantos, kaj helpi vin intencas neni', tiam eblos vi ekscii, kio estas sole via, estas malantaŭ via frunto. Donu tie lokon. Lernu mian poemon.
Lernu la poemon mian, kaj deklamu kiam inundas la alkal-odoraj maroj, kaj sputaĵ' de la industri', kovras ĉiun terpeceton, kiel salivo de helik', kiam murdiĝis la lagoj, pereo venas per lambaston', sur l' arbo foli' putriĝas, la fontoj peston elsputas, kaj la ventet' cianon portas, sub surmetita gasmasko, deklameblas ĉi poemo.
Lernu ĉi poemon mian, ke mi vin akompanu. Eble, vi transvivos ĉi jarmilon, kaj kelkaj jaroj heliĝus, ĉar la kolerega venĝo de l' baciloj malsukcesus, kaj la avidaj armeoj de l' teknologi' movigas pli da forton ol la Terglob' - kaj vi rememori eblas ĉiujn de la versetoj miaj, venu, kaj ni kantu kune: kien dronis belec' kaj am'? Lernu ĉi poemon mian.
Lernu mian poemon, tiel mi vin akompanos, se la domo estas balast' kie vi loĝas, sen akvo kaj gas', kaj vi kavernon ekserĉos, burĝon' kaj ament' manĝeblos, akvon, ŝtipon vi akiros, trovante iun landon, vi okupos, la homon vi murdos, manĝos - lasu, ke mi iru kun vi, sub ruin' aŭ super ĝi, ke al vi mi povu flustri: ŝajnmortint' kien iras vi? Via anim' jam frostiĝis kiam la urbon vi forlasis. Lernu ĉi poemon mian.
Eblas tio, ke jam supre ne estas mond', kaj vi sube el profunda bunkro demandas: kiom da tagon bezonas, ĝis la aero toksika plumbon, betonon trapasas? kial kaj kion valoris la hom', se tiel finiĝis? Konsolon mi sendu kiel, se ĝusta estas neniel? Ĉu mi konfesu ke ĉiam mi pri vi pensis de jar' al jar' tra sunlum', nokto sendorma, kaj tamen mi mortis jam, miaj okuloj vin spektas? Kion ajn mesaĝu mi? Ĉi poemon forgesu vi.
|