Farkas Árpád: Özönvíz

Ropog a kert, a bokrokat

forgatja már a sárga lé,

mohón a hídlásba harap,

zúdul a csűrkapun elé.

Fölkapja Illés szekerét

sarjústól; s fölpuffadt lovak,

döglött malacok ázalék-

naszádja nő az ár alatt.

Főzőtök-bálnák, paripák

törik a házat, rengetik,

lemarják jobbágykék falát,

a pince torkig megtelik!

Nézi a székely, könny csurog

bajszára, reszket, úgy kacag:

„Vigyed, uram, a házat is,

vigyed, ami még itt maradt!

Vigyed az asszonyt, kölyköket,

a böjtöket, az éjszakát,

vigyed a gólyafészkeket,

lássunk világot legalább!”

 

Dühöng az ár, s az ég alól

rongy falvak úsznak mennybe fel.

A bárka késik valahol,

a víz, a víz csak énekel.

Trosnește gardul, pe tufe

le învârte o mâzgală,

ce mușcă lacom podina,

țâșnind prin șură în față.

Saltă cu fân, carul lui

Ilie; cai umflați,

sub revărsare crește un

nămol de purcei morți.

Balene-bostani, cai,

spărgând casa, o scuturând,

mușcă din zidul albastru,

pivnița la refuz, umplând.

Secuiul stă, îi curg

lacrimile, râde tare:

,,Ia-o Doamne casa,

ia, de la om ce are! 

Pe nevasta și țâncii,

posturile, noaptea,

cuiburile de berzi,

lume să am, încaltea!''

Valul se turbă, și sub cer

cătune plutesc în rai.

Barca nu mai ajunge,

apa va cânta, numai.