József Attila emlékére
Szigetnyi félszeg, dohos világ.
Ahol a szelek is
lábujjhegyen
járnak,
s féllábbal már sírban
állnak
a fák.
Érzelgős levelek az arcomba lesnek,
fonnyadtak, tikkadtak ‒
könnyeket keresnek ‒
Ó, hogy belerúgnék!
Hallasz, nagyapám?
Hát nem volt elég
mord köve e földnek,
alá kellett buknod
üszkös csontnak-kőnek?
Kár volt szakadt körömmel
kapaszkodni fényre,
hogy csak gondolj egyet ‒
s vissza a gyökérre!
Föld, Föld - e szót
mennyit ízlelgetted!
Na most aztán végre
szádba is vehetted!
Virágok és férgek
marakodnak rajtad,
s meg sem rezdülsz, hogy fent
újbúzát aratnak…‒
*
Üss meg!
lépj rám!
Ne hagyd, hogy gyalázzon e ribanc,
ki sosem tanulja már meg:
mi az: - könyökkel a harc!
Hát mért kél e gyermeknek
káromkodni kedve?
Felhorzsolt álmokkal
hányszor feküdtem le?
Hányszor nyúltam el már
rothadt szalmazsákon?
Hányszor éreztem
az önzést e világon?
Lásd, nehéz, nagyapám,
könnyezni is nekünk,
kik téged (s könnyeid)
könyvekből ismerünk.
Összeraklak halkan
virágból és sárból,
egy marék homályból
meg egy fénysugárból.
Érzem, te is átgyúrsz
egy cikkanó ívvel -:
amint világra látsz
tiszta szemeimmel!