Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Farkas Árpád: Nagyapám sírjánál

Farkas Árpád portréja

Nagyapám sírjánál (Magyar)

                        József Attila emlékére

Szigetnyi félszeg, dohos világ.
Ahol a szelek is
                 lábujjhegyen
                               járnak,
s féllábbal már sírban
                            állnak
                                  a fák.

Érzelgős levelek az arcomba lesnek,
fonnyadtak, tikkadtak ‒
                könnyeket keresnek ‒
Ó, hogy belerúgnék!
Hallasz, nagyapám?

Hát nem volt elég
             mord köve e földnek,
alá kellett buknod
             üszkös csontnak-kőnek?
Kár volt szakadt körömmel
             kapaszkodni fényre,
hogy csak gondolj egyet ‒
             s vissza a gyökérre!
Föld, Föld - e szót
             mennyit ízlelgetted!
Na most aztán végre
             szádba is vehetted!
Virágok és férgek
             marakodnak rajtad,
s meg sem rezdülsz, hogy fent
             újbúzát aratnak…‒

*

Üss meg!
            lépj rám!
Ne hagyd, hogy gyalázzon e ribanc,
ki sosem tanulja már meg:
            mi az: - könyökkel a harc!

Hát mért kél e gyermeknek
            káromkodni kedve?

Felhorzsolt álmokkal
            hányszor feküdtem le?
Hányszor nyúltam el már
            rothadt szalmazsákon?
Hányszor éreztem
           az önzést e világon?

           Lásd, nehéz, nagyapám,
könnyezni is nekünk,
          kik téged (s könnyeid)
könyvekből ismerünk.

Összeraklak halkan
virágból és sárból,
egy marék homályból
meg egy fénysugárból.

Érzem, te is átgyúrsz
egy cikkanó ívvel -:
amint világra látsz
tiszta szemeimmel!



FeltöltőCsata Ernő
KiadóHargita Kiadóhivatal
Az idézet forrásaFarkas Árpád - Válogatott versek
Könyvoldal (tól–ig)8
Megjelenés ideje

La mormântul bunicului (Román)

                        În amintirea lui József Attila

Ca o insulă inabilă, mocnită e lumea.
Unde și vântul,
                 în vârful picioarelor
                                         se plimbă,
și pe jumătate deja sunt în
                                    criptă
                                          copacii.

Frunze duioase îmi pândesc fața,
sunt uscate, înăbușite ‒
           caută lacrimi ‒
Oh, ce le-aș da cu piciorul!
Mă auzi, bunicule?

Dar n-a avut pământul destulă
           piatră încruntată,
a trebuit să te afunzi
           pentru os, piatră tăciunoasă?
Era păcat, cu unghii crăpate,
           să te agăți de lumină,
ca să te răzgândești deodată ‒
           și înapoi la rădăcină!
Pământ, pământ - acest cuvânt
           cât te-a bucurat!
No, acuma, în sfârșit,
           ai putut și gusta!
Flori și viermi
           se ceartă pe tine,
și nici măcar nu te tremuri, că sus,
           din nou, în grâu rămâne miriște…

Bate-mă!
           calcă-mă!
Nu lăsa, ca târfa asta să mă hulească,
care nu va învăța niciodată:
            ce aia - lupta din coate!

Oare, de ce îi place copilului
            de înjurături?

Cu vise zdrelite
            de câte ori m-am culcat?
De câte ori m-am întins deja
            pe mindir putred?
De câte ori am simțit
            egoismul în lume?

           Vezi, bunicule, e greu
pentru noi de a vărsa și lacrimi,
            noi, care pe tine (și lacrimile)
cunoaștem din amintiri.

 

Te voi forma încet
din flori și din tină,
dintr-o boabă de neființă
și din fascicul de lumină.

Simt, că și tu mă formez
cu un arc strămutat -:
cum vezi lumea
prin ochiul meu curat!

 



FeltöltőCsata Ernő
Az idézet forrásasaját

minimap