Farkas Árpád: Sectio caesarea (Sectio caesarea Olasz nyelven)

Komáromi Mihálynak

A fertőtlen fagyban felébrednek a kések.
Nélkülük már nem születik meg a fájdalom.
Valami nagy-nagy űri tűztől félek:
fehér korom, hó hull puha szárnyakon.

(Ösztönök)

Micsoda hajnal! Mint porcukor, olvad el rózsaszín
torkában a tél, mozdulnak izguló, gyönyörű
gyökerei a jegenyéknek, szilnek,
juharnak kérge leolvad, liheg
a hívogató
hóvirág-tárogató,
gyökérnek, fának gyomrában
hintaló készül.
Fölnyerít:
vágta!
Előre-hátra!
Füvek, páfrányok nőnek,
lábadat simogatni,
fecskék, harkályok fészke beomlik,
álmodd a fészkeket újrarakni,
éretted hajlítja le alázat
fejét a készülő búzakalásznak,
rozsszemek sírnak, gizgaz magvak:
hol van az eljövő emberi magzat,
ki majd a rög alól kiszabadít?
Tenyésztett enyészet, ó,
tudod, hogy születni kötelező,
s követeled az egészet,
töviskoronás fejedelmeddé avatsz,
ki fölébreszti a búzát s a katángokat,
álmokból rak magának tollumeleg fészket,
hagyja, nyalogassák talpát gyomok,
sziszegő növények,
hintalóra pattan,
nógatja: vágta!
Születése: előre!
Halála: hátra!

(Kések)

Egy villanás, megpattan a lüktető, bimbónyi
asszonyhas-rózsa; izom, hús, piros fájdalom
kivirágzik, harmatcsepp gyöngyök ringnak
a sziromkoszorúk örvényeiben,
hatalmasak a kések, ó, hatalmasak,
északról jönnek,
délről jönnek
a fájdalom forró üregeiből kiemelni.
Sírj föl az örvénylő húsrózsa mélyén,
sírj föl!; kapard le tejpuha körmeiddel
az anyaöl szőtte hályogot szemedről,
csituljanak el a kínok
Mária szemében,
ó, mert csak kívüle,
csak nélküle,
csak ellene lehetsz szabad!

Patyolat fénnyel sütnek a kések,
a havazás lámpái átvilágítanak!
A pengék élén megfullad a halál,
fénybe ivódó szívdobogásod az égre vetül;
bolygónyi társra csak akkor talál,
ha lüktetni már megtanult szálegyedül!

És kipenderülsz a mélyből visítva.
Csupa csatak az arcod, a bőröd.
Ha nyáladzó nyájak nyála csitítna,
a búzakalász is neked jön, feldöf!
Kések közt nősz fel!
Kísértenek örökkön örömök és kínok.

S most összecsukódnak mögötted a szirmok…

(Halántékra simuló ujjal)

A szirmok összecsukódnak, a kés elalszik,
felnő a gyermek. juharfák álma, tejescsiprok
ragyogása fölötte leng a holdban; füvek:
nagy mezők zöld katonái nyomában menetelnek.
Csak a te pokróc, salétrom marta ifjúságod üvölt,
már az anyaméhben könyörgi a fiát:
csak ne hozná magával ő is
az agyonpofozott romantikát…

És születik és hozza és megnyugszol: jól van.
Életet, kínt, örömöt adhatsz,
viselje emberöltőn át e gyönyörű terhet.
Ne óvj, ne szidj, ne uralkodj…
még benned is beláthatatlan homályban
konganak a termek.

Mert érzed a hűvös záporokat, belül áztatnak sustorogva.
Úgy kell élned néha, mintha befalaztak volna.
Derengésben úszó gyönyörű világok
vetnek fodrot benned, homlokodra ráncot.

Hajszolod a mélyben mindazt, ami alszik.
Hiába jutnál el az Északi-sarkig,
hiába simulnak elődbe az utak,
ha a fű befutja, amik benned futnak.

Mélyben alvó kincsek borzongását érzed.
Hogyha kések vannak, ide kellenének!
Kínná lombosodó konok küzdelemben
teljes-ember-arcod végre megszülessen.

Ez a teremtés előtti vergődés éltessen immár,
áldottak legyenek éjszakáim gyűrődései,
az örvények, záporok, fekete rózsákat
virágzó álmok. De a kések, a kések
ne jöjjenek értem,
én akarom magamba sajdítani a pengét:
ne csak a csecsemő,
végre a mélyben alvó ember is megszülessék!

A fertőtlen fagyban most elalszanak a kések.
Már nélkülük is megszületik a fájdalom.
Gyönyörű örvényekben élek.
Továbbvergődöm denevérszárnyakon.

Farkas Árpád – Jegenyekör
Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár
1971

A Komáromi Mihály
Nel ghiaccio incontaminato si svegliano i coltelli.
Senza di loro ormai non nasce il dolore.
Temo un grande – grande fuoco spaziale:
fuliggine bianca, sulle ali lievi cade la neve.

(Istinti)

Qual’ aurora! Nella sua gola rosa, come zucchero
a velo, si scioglie l’inverno, le radici stupende
dei pioppi, degli olmi si muovono eccitate,
si scioglie la corteccia dell’acero, ansima
l’invitante
la bucaneve.
nelle viscere dell’albero e delle radici,
si prepara il cavallo a dondolo.
Nitrisce:
galoppo!
Avanti – indietro!
Per accarezzarti i piedi,
crescono erba e felci,
frana il nido delle rondini e dei picchi,
sognalo di ricostruire il nido,
la spiga di grano in gestazione
per te fa chinare la testa deferente,
grani di segale piangono, semi delle erbacce:
dov’è il novo feto umano,
colui, che ti libererà da sotto la zolla della terra?
Decadimento riprodotto, oh, lo sai,
nascere è d’obbligo,
e la esigi tutta,
mi consacri un sovrano con la corona di spine,
colui, che sveglia il grano e la cicoria,
dai sogni costruisce un nido caldo con le piume,
lascia, che le erbe infestanti e piante fruscianti
le accarezzano i piedi,
balza in groppa al cavallo a dondolo,
lo incalza: galoppa!
La sua nascita: avanti!
La sua morte: all’indietro!

(Coltelli)

Un guizzo, si squarcia la pulsante
rosa – ventre di donna; muscolo, carne, fiorisce
il dolore rosso, nelle spire delle ghirlande
si cullano perle di rugiada,
son enormi i coltelli, oh, enormi,
vengono dal nord,
vengono dal sud,
per toglierla dalle cavità ardenti.
Vagisci nella turbinante profondità della carne,
vagisci!; dai tuoi occhi, gratta via con le unghie
morbide, il velo tessuto dal grembo materno,
che si plachino i dolori
negli occhi di Maria,
oh, perché libero puoi esser’ solo fuori di lei,
soltanto senza di lei,
solamente contro di lei!

I coltelli brillano di una luce linda,
i lampioni traspaiono nella nevicata!
Sulla lama dei coltelli la morte si affoga,
il tuo battito assorbito dalla luce, si proietta sul cielo;
un compagno errabondo trova
dopo aver’ imparato a pulsare da solo.

E spunti strillando dalla profondità.
Il tuo viso, è tutta una poltiglia la tua pelle.
Se la bava dei sbavazzanti greggi ti stesse placando,
perfino la spiga del grano ti cozza, ti fa ruzzolare!
Cresci tra i coltelli!
Ti perseguitano eternamente gioie e tormenti.

(Con le dita stretti sulla tempia)

I petali si richiudono, s’addormenta il coltello,
il ragazzo cresce. Il sogno degli aceri, la lucentezza
della tazza di latte librano sulla luna sopra di lui; erbe:
marciano sulle orme dei soldati verdi dei grandi prati.
Solo la tua coltre, la tua gioventù laniata dal sannitro
ulula, già nel grembo materno implora il figlio:
che non portasse con sé anche lui,
il romanticismo troppe volte rattoppato...

E’ nasce, porta, e ti calmi: ti sta bene così.
Puoi dare vita, gioia e tormento,
che porti per tutta la vita questo splendido fardello.
Non proteggere, non bestemmiare, non regnare...
Anche dentro di te in un impenetrabile ombra
risuonano le sale.

Perché senti gli acquazzoni freschi, ti bagnano dentro
sfrigolando. Devi vivere, come se ti avessero murato.
Stupendi mondi immersi nel chiarore  
creano crespe dentro di te e rughe sulla fronte.

Perseguiti nel profondo, tutto ciò, che dorme.
Invano giungeresti sino al Polo Nord,
invano si stendono davanti a te le strade,
se quelle dentro di te, ricopre l’erba che cresce.

Senti il brivido dei tesori dormienti nel profondo.
Se vi son dei coltelli, è qui che servono!
Che nella lotta ardua e tormentata, possa nascere
finalmente il tuo viso d’uomo compiuto.

Che mi tenga in vita questo tribolarsi prima della
creazione, siano benedette le pieghe delle
mie notti, le spire, gli acquzzoni, i sogni che
fioriscono rose nere. Ma i coltelli, i coltelli
non vengano a prendermi,
io da solo voglio affondarmi la lama:
che non nasca solo il neonato, ma finalmente
anche l’uomo che nel profondo dorme!

Nel ghiaccio incontaminato or’ dormono i coltelli.
Oramai, anche senza di loro nasce dolore.
Vivo nelle spire stupende.
Continuo a tribolarmi sulle ali del pipistrello.