Lúdas Matyi-Első levonás (Magyar)
Hajdann egy falubann, a Nyírenn-é vagy az Erdő- Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe. Már csak elég az, hogy: vólt hajdann egy öreg asszony. Özvegy vólt, s egy rossz fia vólt. Ez munka fejében Nyáron a legyet a szárán csapkodta napestig, Télen a tüzelő mellett a piszkafa végén Ácsorgott el egész napokat; jó anyja eléggé Zsémbelt rá; de akár a száraz falra marokkal Borsót hintett vólna, szitok, mocsok és a hurítás Annyit tett Matyinak (Matyi vólt neve a sihedernek). Illy tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer Hóltra elúnta magát, hosszúknak kezdte találni A napokat, s nem elég tágasnak az anyja telekjét: Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a faluvégén Lévő dombig, ahol szoktak vólt mindenik innep Délyesténn az időtöltők karikába hasalni. - Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is akként Gyúnyolták ki az ő vele nőtt egyforma korású Virgoncok; de csak ott volt már ő s nem sok időre Öszvegyalúlódott velek. - Innen láta először A mi fiúnk, nézvén szanaszéjjel, az ég karimáján Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyanannyi Nyársakat a távol helységek tornyait; itten Vette ki a szóból, hogy szomszéd vármegye is van; És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár Egy hét múlva esik. - Felpercene benne az ország Látására való kívánság; már az eszében Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni; Nincsen nyugta; fejét töri, míg végére előtte Rés nyílik, mellyen szándéka folyásnak eredhet. -
|
Anyjának húsz szép annyányi libái valának |
Egy szép gúnárral, s egy pár öregecske tojóval, Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az özvegy, Hogyha szerencsésenn, úgymond, fel tudja nevelni, Majd egy kis télére valót árulna belőllök. E lúdakra fené fogait Matyi, kéri az anyját, Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerencsét; A vásárra bemenne velek; jó móddal eladná; S így kapadozva talám kupec is kerekedne belőlle, Mely úton sok rác úr lett abban az időben. -
|
Korhely! léhűtő! majd a vásárra, pokolba! |
Mit keresél az egész nyáron? jobb, hogyha dologhoz Látsz itthonn: - az anyó így s így mocskolta le Mátyást. Ő pedig a vásárra menést feltette magába, Már pedig ő, amit feltett furfangos eszébe, Azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé; És addig kunyorált, hogy csak rávette az anyját: Ám, no hiszen legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten, Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés. Kedve derül Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst, S a sutból kivon egy pókháló lepte tarisznyát, Melly öreg apjának sohasem szállott le nyakából. Ebbe az anyja rakott túrót, hájat, kenyeret, sót S fokhagymát; azalatt ő a vén lúdakat arrább Hessegeté; az eladni való húszat kiszakasztá, És egy körmön font ostorral az útra riasztván, Anyjának minden jót kíván, s ballag utánnok.
|
Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas |
Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról Azt tartotta, hogy ott neki a Felség se parancsol; Amit akarta, a' vólt törvény, s tetszése igazság. - A portékáknak maga szokta kiszabni az árát, És amely darabért többet mert kérni az áros, Elkonfiskáltatta, meg is büntette keményen. Hogyha pedig nétán más olcsón vett meg akármit És neki megtetszett, csak azért kivetette belőlle, Hogy fenntartódjon fegyverrel nyert ösi jussa. - Amint Döbrögi úr ekkor szokott sétála alá s fel, A mi Matyink és a szép húsz liba tűne szemébe Annyival inkább, mert minden süvegelte személlyét, Csak Matyinak vólt fenn egyedűl a főrevalója. Kérdi az úr: Ki ezen lúdak gazdája? - Magam la! Így szólott nagy nyers-nyakason Matyi. - Ennye gazember! Nem tudod, itt ki az úr? majd emberségre tanítlak! Hol vagyon a süveged? mi ezen lúdaknak az árra? - Bényomván süvegét, s megrázintván kacagánnyát: Három márjás, úgymond, párja, az illyen-amollyan! - Kérdi az úr: Id'adod fele árán? - Ő biz az apja lelkének sem alább párját egy kurta forintnál. Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba cibálják; Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyében Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál Egy ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös Karszékből szemlélt. - Matyi így szólt, hogy felereszték: Én, uram, a fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád, S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak Róvja fel a kapufélfájára, hogy el ne felejtse: Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza! Ezt csak alig végzé, néhány zöld ingesek agyba- Főbe verék, s kiveték jól meghurcolva hajánál Fogva, hogy a földet még a lábujja sem érte. Míg húzták-vonták, még egyszer visszakiáltott: Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet! Hogy már ott kinn vólt, így szóllott a sokasághoz: Majd meglássátok, háromszor megverem azt la! Ezt minden neveté; de kivált a Döbrögi háznál Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.
|
Mathias des oisons - Premier développement (Francia)
Jadis, sur le Nyir*, où ? village ? bois ? coteau ? Ou ailleurs ? Ma mémoire flanche : où donc était-ce ? Une vieille logeait dans la viduité Son tire-au-flanc de fils dont voici les prouesses : De ses jambes, les mouches, les chasser, l'été, Et, l'hiver, attiser au coin du feu les braises. Mais, nonobstant sa grogne, ayant dû à la main Semer un mur à sec de pois, elle, elle encaisse, Ses cris, gros mots, jurons restant sans lendemain Auprès de Mathias (nom de notre Jean-foutre). Longtemps oisif, un jour qu'il se mourait d'ennui Et trouvait le temps long, il veut aller plus outre Que ce lieu exigu afin -fait inouï- De rejoindre le mont par-delà le village Où, les après-midis de fêtes, en rond mis, Ventre au sol, flemmardaient ceux se donnant relâche.
Persifleurs, comme l'est l'oie en troupe parmi Des inconnus, les gars de son âge le furent, Qui finirent, à force de l'avoir aux yeux, Par être accommodants ; lors ce qu'il voit figure, Pour la première fois qu'il observait les lieux, Des monts à cime au ciel ; au loin, les broches vues Seraient quoi ? des clochers ? Comment ? un comitat Est à côté du sien ? A Döbrög, la tenue De la fameuse foire en huitaine il nota : D'où, de voir du pays si fort il eut envie Que, du trop-plein d'idées, là, dans son esprit, Une surgit comme une eau de source jaillie -Âpre naissance- un plan dont sitôt il s'éprit.
Sa mère possédait vingt oies bien dodues En plus de vieilles oies, en plus d'un vieux jars ; « Que de soins, l'élevage ! Et quelle tâche ardue! Ah ! tenir -disait-elle- et en tirer plus tard En hiver quelques sous pour regagner ma peine. »
Oies que Mathias guignait pour leur valeur : « Mère, donne-les moi, avec un peu de veine, J'en aurai à la foire un prix combien meilleur ! Ensuite -- pourquoi pas ?-- comme autrefois maints Serbes, Être, moi tour à tour commerçant et seigneur ? »
« Pas à la foire ! au diable ! fêtard ! mauvaise herbe ! De tout l'été nul gain ! travaille à l'intérieur, Du moins au début ! » Mais, quand Mathias se jure De se rendre à la foire, à la foire on ne peut L'empêcher de filer : rien n'y font ses injures, Vain, le feu ! et vain, l'eau ! pour un qui rêve un peu D'ôter de son esprit rusé ce qui s'y fixe ! Pareil entêtement enfin la fit flancher : « Soit ! -dit-elle- vas-y ! Et que Dieu te bénisse ! Surtout occupe-toi, la flemme est un péché ! » Gaiement d'un bâton sa dextre est vite armée, D'un coin, une musette, qu'a dû trimbaler Son grand-père à l'épaule, alors est exhumée ; Sel, maquée, saindoux, pain, ail, sont emballés Par sa mère dedans ; sur ce, il fit deux groupes : Les vieilles oies et le lot des vingt qu'il vend, Puis, tout en les cinglant de son fouet qui coupe, Il quitta sa mère et s'en fut, les vingt devant.
Donc, ce jour, à Döbrög, dans cette seigneurie Dont les Döbrögi ont à jamais hérité, C'était la foire. « Oh ! les décrets du roi, j'en rie, Ma volonté est loi, mon plaisir, vérité ! » Pensait ce Döbrögi. Quant aux prix, ceux-ci puisque Toujours fixés par lui, n'étaient pas débattus, En cas de désaccord, c'est l'objet qu'on confisque, Et pour ça le vendeur est sur-le-champ battu ! Or, si un acheteur la belle affaire achève, Juste pour son plaisir, il doit la redonner, Pour maintenir son droit, droit acquis par le glaive.
Or, comme ce seigneur un jour se promenait, Vingt belles oies et Mathias arrivent, Comment ne pas les voir ? Tous se décoiffaient bien, Et lui, non, en dépit de ses prérogatives ! « Ces oies sont à qui ? » cria-t-il. « À moi, tiens ! » Lâcha Mathias, fier. « Hé ! vaurien, tu m'écoutes ?
Le maître, ici, c'est moi ! Dois-je te mettre au pas ? Et ton bonnet, dis-donc ! Combien tes oies coûtent ? » Lui, ajustant sa veste et sa chapka plus bas, Il dit : « sans la choisir, c'est six pièces* la paire » « Pour moi -dit Döbrögi- moins cinquante pour cent ! » « Pas à moins, fût-ce même à l'âme de mon père ! » Lors, un coup à sa toque -et zou!- trois de ses gens Sur Mathias se ruent, dispersent ses oies, L'emmènent sur le seuil du château, où étant Décoiffé, sur son cul pleuvent les courroies : Cinquante* coups, doublés encor par l'intendant ; Le seigneur assista à tout sur un siège. « Monsieur, -dit Mathias une fois relevé- Merci pour le paîment* et si Dieu me protège Et m'en donne la force, un bon conseil : gravez Au jambage de porte un pense-bête en somme : Trois fois vous le rendra Mathias des oisons !* »
Il se tut. Là-dessus, des heïduques* l'assomment. Comme il est soulevé par sa seule toison, Qu'il perd pied, même alors encore il leur assène : « Trois fois vous le rendra Mathias des oisons ! » Puis, dehors à la foule encore même scène : « Trois fois vous le rendra Mathias des oisons ! » Il fut, pour ses mots fous, moins chez le plus grand nombre Que chez les Döbrögi hilares, charrié.
|