Lúdas Matyi-Második levonás (Magyar)
A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja Háza felé képpel sem fordult; búgva-morogva Elment földetlen földig; s elvitte magával A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét. Hogy dühe céljához juthasson, pénzkuporásra Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal, Hol szolgálattal, s néhány nyelvekbe eléggé Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangólt; S annyira-mennyire sok mesterségnek kitanúlta A csínnyát-bínnyát. Bízván hát mind az eszéhez, Mind erszénnyéhez; hogy Döbrögi meg ne csalódna, Úgymond, már egyszer vele számot kellene vetni. Képe azóta nagyonn elváltoza néki; azomba Döbrögi házánál elenyészett híre nevével. Bátran elmegy hát a nyílt udvar kapujáig, Amellynek küszöbén nem igen kedvére hasalt vólt. Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek, A fala fel van már építve, de a fedeléhez Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra. Meg lesz már, így szólt Matyi, meg lesz Döbrögi verve. Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekercét, Zsebbeli ölmérőt s plajbászt egy irhakötővel; És egy vándorló olasz ács-formába jelen meg. Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő, A falnak szélét-hosszát mérkéli szemével; Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz; Olykor fel-felnéz, a fákat megmosolyogja, S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert, Arrafelé sétál; mit akar? megkérdezi. Semmit, Úgymond, Méltóságos uram! csak ezen vala útam, Meg sem is állhatnám, hogy az ilyent meg ne tekintsem, Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta, A palotában a kőmíves munka királyi, Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem, E díbdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni. Mondja az úr: Ezeket bizony én vágattam az erdőn, Csak hozzá vetvén. - Jók, jók, úgymond Matyi, apróbb Házaknak, de nem illy nagy kastélynak; Róma felé kell Forgani, hogy pompás fedelet láthasson az ember. Én, nagyságos uram! láttam, s dólgoztam is egy-két Hercegi munkákat: de bizonnyal mondom, ezekből Nem képes takaros mívet készítni. - Kirántja Mérőjét, mérkéli. - Be kár, hogy öt ujjnyi hibázik; Ám de hisz' e' nem az én dolgom, senkit se gyalázok, Se magam ok nélkűl más munkájába nem ártom, Menni akar; de az úr megtartóztatja. - Barátom! Még nekem, úgymond, nincs egy áccsal is alkum, az úr hát Járt az olasz földön? - tessék béjönni! - Ebédje Volt-é már ma? Ha a munkám fog tetszeni, nem fog Nállam az országban nemesebb gazdára találni, Elmosolyodja magát Matyi és dícséri az úrnak Építésbeli ízlését, sajnálja, ha itten Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél. Óh! mond Döbrögi, nincs a földönn oly jeles erdő, Mely az övénél jobb s gyönyörűbb fát tudna nevelni. Látni szeretné azt Matyi - Döbrögi pontba parancsol Egy hintóba fogatni. - Szakács tálaljon azonba! Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra faló fák Hogyha találtatnak, jó vólna talám kijegyezni, Sőt tám egyúttal vágatni is. - Egybe az ispánt Szóllítsák! - Kétszáz fejszést rendeljen az erdő Sarkához. - Készen az ebéd; jól laknak; a hintó Ott terem. - Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn. A fejszések is ott vagynak már. - Járja az úrral A roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát Sejt meg. - Már minden munkást elrendele széjjel; Kedve szerént: nem tud még egy szál fára56 találni. Beljebb mennek hát, - vizsgálódnak. Matyi egyszer Mondja, hogy ő már lelt. Egy sűrű völgybe lecsalja. - Illyen lenne derék, hahogy ölnyi kerűlete vólna. Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni. Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát, Egy gúzzsal, mellyet csak azért font, hogy öszveszorítja. Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Lúdas Matyi - úgymond, Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit, S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden. E' most hát első. - Vág egy jó tölgyfa husángot, S azzal tarkótól talpig meghányja keményen. Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert famohával A száját jól bétömködte; azomba az erdő Rengett a sűrű kopogástól, s a rohanó fák Vad morgásaitól. - Mátyás az urat megagyalván És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén, Törli szemét, száját, és a sűrűbe elillant.
|
Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek. |
Már jobbára ledöntve hevert a címeres erdő Legszebb része; menő félen már a nap: az ember Bárha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja: Mégsem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat; erre Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő. Hallgatnak; de csak a baglyok huholási szakasztják Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. - Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje Zengeti a zordont; beljebb, beljebb morog, amíg Mélyen elnémul. - Figyelem van utánna, sehonnan Egy kukk hang se felel. Most, most szeppen meg az ispán, Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. - Amint egynéhány hajtók a völgyet elérik, Hallanak egy ollyan horkanást, mint mikor a kant Megdöfik, és szívét ért sebje miatt az utólsót Elhergette. Mi az? Megdobban az ijjedezésre Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt; Ott terem az, s félénk népét biztatva lemégyen Ólálkodva az aljra velek; - mit látnak? az Isten Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is! Fához kötve urok, famohával szája betömve, És a drága ruhák szét vannak rajtva feselve. Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik A mohot; a rémült ispán instálja alássan, Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erőssen A nagyságos urat? Felelt hellyébe aludt vér Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közbe sokára Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta. - Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját Megrántá: más a mellette valóra könyökkel Titokban bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött: Ó fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok - úgymond. Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek, És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. - Hogy haza commogtak vele a lovak, egy banya két pint Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre Öt-hat férjfi cseléd és szintugyanannyi fejérnép Ütköze egymáshoz; nagy vólt egyszóval a hűhó! |
|