Volt egyszer egy asszony, volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi
csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt
kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább
a kuckóban ült.
– Nem dolgozom másnak! – mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált
semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a
kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc.
A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja
a legény az anyjának:
– Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre.
De az anyja:
– Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.
De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja
már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan
mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat
fiatalt meg elhajtotta.
Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és
azt kérdi tőle:
– Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?
– Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább – mondja
a legény.
– Ejnye – mondja a döbrögi Döbrögi úr –, te huncut akasztófáravaló, nekem, a
földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod
ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?
– Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!
Döbrögi úr mögött ott volt két katona.
Rájuk parancsol:
– Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is
hajtsátok oda.
Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira
meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára!
Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről:
– Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!
Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:
– Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!
Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval
eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az, annál
jobban a begyiben maradt.
Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak
nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall?
Azt, hogy új kastélyt csináltat a Döbrögi úr! Felöltőzött erre Matyi ácsruhába,
úgy ment el a döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák
mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti
a fát, mint egy ácsmester.
Döbrögi úr meglátja, hogy valami külső országi ácsmester van az ő házánál. Kimegy,
s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő.
Azt mondja Matyi:
– Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom.
Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt. Megkérdezte:
– Jó lesz ez az épületfa?
Azt mondja az ácsmester:
– Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berakni, mivel
ez nem erre való.
Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek:
– Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát
szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki!
Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Ő maga persze hintóra
ült az ácsmesterrel.
Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi,
keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti
őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra.
S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral
egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy
alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra:
– Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is.
Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A
fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját
meg bétömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy
hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a
zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette,
mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét:
– Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a ludas! Az is leszek
most már mindig, Ludas Matyi! Akinek erőszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr
fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést
ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!
Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek,
és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül őket a száz
fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak,
és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester
sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a
másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni.
Nyögi inkább:
– Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem.
De mikor volt az! Én már el is feledtem! Ő meg azt mondta, hogy még kétszer
eljön, és, megver!
Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd hogy végleg meg nem kukult az ijedtségben.
Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek
orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egypár nap
múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet.
Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába.
Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külsőországi
doktor.
Kérdi a fogadóstól:
– Mi újság másképp ebben a városban?
Azt mondja a fogadós:
– Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztően nagy beteg. Ha akadna
doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.
Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát:
– Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!
Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy van itt
egy külsőországi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte!
Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja
a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:
– Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?
Az orvos nagy vártatva válaszol:
– Ha lehet, meggyógyítom!
Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott
a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán mindenféle cselédet
elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak
Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Matyi elővett
egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz:
– Most jön a kúra! – mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett
volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette.
– Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! – mondta Matyi. Amennyi pénzt csak
talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak
árát.
Aztán azt mondta:
– Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!
A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel,
gyökerekkel; de az úr csók nyögni. tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek:
– Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi!
No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította
Döbrögi urat. Az ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy
hozzáférhessen a Ludas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla.
Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Matyinak megint csak eszébe
jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedőnek
öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő
is a többi gazda közé, és árulta a lovát.
Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer
csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a legjobb
futó ló a környéken.
Ludas Matyi odalép, s azt mondja annak az embernek:
– Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást,
úgy, ahogy kívánom.
Az ember ráállt; azt mondja:
– Megteszem.
– No, hát – mondja Ludas Matyi –, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá,
s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok
Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját.
Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett
Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát:
– Én vagyok Ludas Matyi !
De aztán jól megcsapkodta a lovát. Hamar mondja erre Döbrögi úr:
– Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap.
Menjetek, mind!
A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi
úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést.
A Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:
– Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az!
Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Ludas Matyi csak megadta
neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebéből,
s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.
Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget,
s még ma is él, ha meg nem halt.