Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Fekete István: Köd

Fekete István portréja

Köd (Magyar)

A havason
Előttem a Bisztra patak, hátam mögött az „Isten széke", s a patak csattogó zúgását mormolva nyeli el körös-körül az erdő. A patak vágtatva jön le a havasból, zöld-fehér tajtékot vet a sziklákon, és pisztrángokat rejteget hideg ágyában. Az erdő pedig végtelen. Alja bükk, a teteje fenyő, s a kopasz bércek az eget tartják télmarta vállukon. Tiszta időben ide látszanak a távoli havasok, az égig borongó ködben fáradtan tétovázik a szem, és csak a gondolatok vájkálnak a tejfehér gomolygásban, amelyben nincs semmi, de mégis minden lehet benne.
Barlangok lehetnek és törpék, szakadékok és óriások, sárkányok és kincsek - szóval minden, hiszen olyan messze vannak, olyan elérhetetlenek, olyan tiszták és igazak, mint a gyermekkori álom, amelyben évmilliók álma reszket.
Kis házban lakom egy ledőlni készülő sziklatömb alatt, és ez a nagy darab szikla ötször akkora, mint Kovács néni háza, akinél lakom.
- Nem esik ránk ez a ménkű nagy kő, Kovács néni? - Tán csak nem…
- Jó, jó, de ha mégis meggondolja magát?
- Ne tessék attól félni, ha eddig kibírta… - legyint olyan mellékes mozdulattal, mintha azt mondaná: - Ha meg ledől, úgyis kár minden szóért.
Ez igaz. Ha ez a szikla megindulna… - nem, ne fessük az ördögöt a falra! -, a jaj szócskának még a j betűjét sem tudnánk sóhajtani, és az utolsó ítéleti trombitásnak külön mentőexpedíciót kellene szervezni csontjaink kihalászására.
Reggelenként tisztelettel nézem a sziklát, iszom a bivalytejből készült kávét s azt a csodálatos, nehéz levegőt, ami idefolyik a havasról.
Kovács néni háza a legszélső a Bisztra völgyében, utána már csak a rengeteg erdő van, és csak azért jött ide lakni, mert ezt a kis házat megörökölte.
- Valakinek kell benne lakni - mondja, s ebben igaza is van. Kovács néninek szabályos - mondhatnám, törvényes - neve Szabó Jánosné, de mivel első urát Kovácsnak hívták, ahhoz ragaszkodik.
Így megszoktam már - mondja -, minek váltogassam a nevemet? Nem igaz? Jánosnak meg mindegy.
- Persze - mondja János, Kovács néni második ura, akit egyáltalán nem zavar az előd, aki itt fekszik békén a nagy szikla mögött, a bükkfák alatt, és nyilván meg van elégedve János bácsival, aki a testhalmot szép kerítéssel szegte körül, mint ahogy azt egy utódtól el is várja az ember.
Most ismerkedem a környékkel, és János bácsi hűségesen kísér, mint akinek ez a dolga. A nagy szikla mögött ott az erdő, egy kis tisztáson ott a kert s a kert mellett a temető. Kéznél van minden.
Elgondolkodom ezeknek, a szerintünk „egyszerű" embereknek az életén, és elképzelem, milyen mélységesen igaz és szép élet lehet együtt élni azokkal, akikből lettünk, s akik leszünk! A házban az élők, a kertben a holtak, és ha a rossz útra kanyarodott utód kiáll a faragott pitvarba, a régi fák az elmentek szavát suttogják, hogy: - Tedd ezt, vagy ne tedd ezt - és: - Fiam, térj észhez, mert nem vezethet jóra, amit most cselekszel...
Elgondolkozom erdőszagú, ősi szép életünkön, és irigylem őket. Szerintünk nehéz ez az élet és szegény - a szó számtani értelmében -, de az élet nem számtan, az élet köd és mese, tragédia vagy öröm, amelyből azonban cirkusz sohasem lesz itt a fák közt, a havas alatt, ahol a Bisztra csattog, és a szennyet is lemossák a viharok.
A ház körül néhány tyúk kapirgál egy kakas vezénylete alatt, de olyan óvatosan, a vadmadár rebbenő ösztönével, mint akik tudják, hogy itt nem tréfa az élet. Egy suhanó árnyék, s a levegőből sziszegő szárnnyal jön a halál. Hogy aztán a királyi sas-e a tettes vagy az útonálló héja, az már a tyúknak mindegy. Ő vigyáz magára, ahogy tud, és menti a bőrét Kovács néni számára, ahogy csak lehet. Éppen ezért nem megy messze a bokroktól, s amint felhangzik a kakas kerregő riadója, rohan az ágak alá - a halál pedig felcsap a levegőbe, és másutt keres ennivalót, mert - végeredményben - a halálnak is enni kell. A halálnak is fiai vannak, akiket szeret és táplál az élet nevében...
Kovács néninek azonban nincs kutyája. Már első éjjel feltűnt, hogy nem hallok kutyaugatást, csak a Bisztra zúg az ablak alatt, mintha a fenyők susogása szaladt volna le a hegyekből.
- Kutya? Tartanék én, lelkem, volt már talán tíz is, de minek tartsak. Megszereti őket az ember, aztán sajnálja, ha elviszik a farkasok.
- Meg kell kötni, hogy ne mászkáljon az erdőben.
- Erdőben? Mer is az a szegény kutya az erdőbe menni! Innét viszik el az udvarból…
- Innen?!
- Innen hát! Az ablakból néztem, ott szorították meg szegényt a kerítés mellett… Szép, holdvilágos éjszaka volt. A tornácig ért a hó...
Odanéztem a kerítés mellé, ahol mérgesen zöldellt a csalán, és bab futott a karók ösztövér derekán, és nehéz volt elképzelni, hogy itt derékig ér a hó, tél van és éjszaka, és a jóravaló Bodrit ott hóhérolják a farkasok.
Így aztán nincs kutyaugatás, csak a patak zúg és a szél, a gerendák pattognak néha, mintha sóhajtanának a tető terhe alatt, és Kovács néni kurjant - ha ragadozó madár kering a levegőben -, elhessegetve a vészt a baromfiak együgyű feje felől.
- Ne kiabáljon, Kovács néni. Hadd jöjjön közelebb az a héja. Meglövöm, és nincs rá gond.
Kovács néni megörült, én pedig ültem a faragott tornácon, és lestem a héját, amely nem is váratott magára. Jött, levágott, felemelte a szép, rántani való csirkét - hogy sírt szegény -, s én úgy elhibáztam, hogy jobban sem kellett.
- Ammondó vagyok, jobb, ha kurjongatok - vélte Kovács néni, és én erősen szégyenkeztem, dühösen néztem puskámra, mely nem volt oka semminek. Elhibáztam, és kész! Igaz, hogy olvastam éppen, igaz, hogy nem volt megtöltve a puska, de ez nem mentség.
Ha valaki héját les, ne olvasson, és töltse meg a puskáját. Ez az igazság! Különben is, nem olvasni jöttem ide, hanem vadászni, és nem merek Kovács néni szemébe nézni, amíg vadászbecsületemben megrendült hitét helyre nem állítattam.
Becsuktam a könyvet.
- Itt fészkel valahol ez a héja?
- Itt valahol a környéken, mert néha ide hallatszik, amikor hívja fiait. Röpülősök lehetnek már azok is.
- Hát majd én!... - nem mertem nagyobb ígéretet tenni, de vállra dobtam a puskát, és ebben benne volt, hogy: jaj a héják környékbeli minden nemzetségének. Zsebre vágtam az őzhívót, ami majdnem úgy szól, mint a szüleit szólingató héjafiók, és a nagy szikla mellett nekivágtam az erdőnek.
Itt nincs gyalogút, itt nincs cserkészút, itt nincs csapás, itt igazán erdő az erdő, s árnyékom olyan hétyen jár, ahol évmilliók óta ketten-hárman keresztezték talán magányos utamat.
Szél nincs, mégis beszél az erdő. Régi avar törik lábam alatt, száraz mohán csúszik bakancsom, s a bükkök zöldezüst oszlopai mintha magát a ragyogó nyári eget tartanák. Majdnem elfeledkeztem a héjákról. Amikor már jó magasan jártam, elővettem a sípot, és megszólaltattam a bajba jutott őzgida panaszos hangját. A siránkozás elmúlt az erdő zsongásában, csak a fák álltak várakozóan, és én lapultam egy öreg bükkhöz, hogy hátha jön valami. Erre a hangra jöhet őz is, aki a fiát félti, jöhet róka is, farkas is, akik enni akarnak, és jöhet a héja is, akinek fiai így hívják anyjukat, ha éhesek.
Csend.
Zsong az erdő, mint a tenger, amelynek hullámai a végtelenségből érkeznek, harkály kopog valahol a beteg fák szikkadt mellkasán, hangyák mászkálnak az öreg bükk törzsén, valami titokzatos küldetésben, amit csak ők tudnak, de más nem történik semmi. Szemem minden moccanást felszív, és már majdnem indulni akarok, amikor hangtalan suhanással a vén bükk kiálló ágára érkezik a héjamadár. Előrenéz - túlrepült rajtam - és csodálkozik.
- Hívott valaki?
Lassan felemelem a puskám, és a dörrenés szétvágja a csendet, és lesepri az ágról a nagy madarat.
A hegyoldalak labdáznak még a puska csattanásával, de a madár lehullott, s az öröm mögött a puska szava volt már a pont.
Ő is csirkét akart, én is, s hagy melyikünknek van több joga, hozzá-, azt csak az a jó Isten tudná megmondani. Felemelem szárnyaló, puha testét, megfogom élelemszerző éles karmait, és viszem őt lefelé, Kovács néninek, a völgybe, akinek kutyáit télen a farkasok viszik el az udvarból, akinek a féreg az féreg, és el kell pusztítani, s akinek nincsenek ilyen tétova gondjai.
- Tessék, Kovács néni, itt van! Az öregasszony szeméhen elismerés villan fel a városi ember puskája iránt, megmarkolássza a héja húsos combját, mint a csirkéét. - Milyen kövér a büdös - mondja -, hát ez ette a jószágaimat...
Nézem a szép, ragadozó vadmadarat, de bennem sem öröm, sem büszkeség, semmi, de semmi nincs. Ami van, arról hallgatok, Kovács néni úgysem értené meg. Sajnálom a héjamadarat.



KiadóMóra Könyvkiadó
Az idézet forrása105-108.o.

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Cseh
Dán
Német
Görög
Angol
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Izlandi
Olasz
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap