Fekete István: La nebbia (Köd Olasz nyelven)

A havason
Előttem a Bisztra patak, hátam mögött az „Isten széke", s a patak csattogó zúgását mormolva nyeli el körös-körül az erdő. A patak vágtatva jön le a havasból, zöld-fehér tajtékot vet a sziklákon, és pisztrángokat rejteget hideg ágyában. Az erdő pedig végtelen. Alja bükk, a teteje fenyő, s a kopasz bércek az eget tartják télmarta vállukon. Tiszta időben ide látszanak a távoli havasok, az égig borongó ködben fáradtan tétovázik a szem, és csak a gondolatok vájkálnak a tejfehér gomolygásban, amelyben nincs semmi, de mégis minden lehet benne.
Barlangok lehetnek és törpék, szakadékok és óriások, sárkányok és kincsek - szóval minden, hiszen olyan messze vannak, olyan elérhetetlenek, olyan tiszták és igazak, mint a gyermekkori álom, amelyben évmilliók álma reszket.
Kis házban lakom egy ledőlni készülő sziklatömb alatt, és ez a nagy darab szikla ötször akkora, mint Kovács néni háza, akinél lakom.
- Nem esik ránk ez a ménkű nagy kő, Kovács néni? - Tán csak nem…
- Jó, jó, de ha mégis meggondolja magát?
- Ne tessék attól félni, ha eddig kibírta… - legyint olyan mellékes mozdulattal, mintha azt mondaná: - Ha meg ledől, úgyis kár minden szóért.
Ez igaz. Ha ez a szikla megindulna… - nem, ne fessük az ördögöt a falra! -, a jaj szócskának még a j betűjét sem tudnánk sóhajtani, és az utolsó ítéleti trombitásnak külön mentőexpedíciót kellene szervezni csontjaink kihalászására.
Reggelenként tisztelettel nézem a sziklát, iszom a bivalytejből készült kávét s azt a csodálatos, nehéz levegőt, ami idefolyik a havasról.
Kovács néni háza a legszélső a Bisztra völgyében, utána már csak a rengeteg erdő van, és csak azért jött ide lakni, mert ezt a kis házat megörökölte.
- Valakinek kell benne lakni - mondja, s ebben igaza is van. Kovács néninek szabályos - mondhatnám, törvényes - neve Szabó Jánosné, de mivel első urát Kovácsnak hívták, ahhoz ragaszkodik.
Így megszoktam már - mondja -, minek váltogassam a nevemet? Nem igaz? Jánosnak meg mindegy.
- Persze - mondja János, Kovács néni második ura, akit egyáltalán nem zavar az előd, aki itt fekszik békén a nagy szikla mögött, a bükkfák alatt, és nyilván meg van elégedve János bácsival, aki a testhalmot szép kerítéssel szegte körül, mint ahogy azt egy utódtól el is várja az ember.
Most ismerkedem a környékkel, és János bácsi hűségesen kísér, mint akinek ez a dolga. A nagy szikla mögött ott az erdő, egy kis tisztáson ott a kert s a kert mellett a temető. Kéznél van minden.
Elgondolkodom ezeknek, a szerintünk „egyszerű" embereknek az életén, és elképzelem, milyen mélységesen igaz és szép élet lehet együtt élni azokkal, akikből lettünk, s akik leszünk! A házban az élők, a kertben a holtak, és ha a rossz útra kanyarodott utód kiáll a faragott pitvarba, a régi fák az elmentek szavát suttogják, hogy: - Tedd ezt, vagy ne tedd ezt - és: - Fiam, térj észhez, mert nem vezethet jóra, amit most cselekszel...
Elgondolkozom erdőszagú, ősi szép életünkön, és irigylem őket. Szerintünk nehéz ez az élet és szegény - a szó számtani értelmében -, de az élet nem számtan, az élet köd és mese, tragédia vagy öröm, amelyből azonban cirkusz sohasem lesz itt a fák közt, a havas alatt, ahol a Bisztra csattog, és a szennyet is lemossák a viharok.
A ház körül néhány tyúk kapirgál egy kakas vezénylete alatt, de olyan óvatosan, a vadmadár rebbenő ösztönével, mint akik tudják, hogy itt nem tréfa az élet. Egy suhanó árnyék, s a levegőből sziszegő szárnnyal jön a halál. Hogy aztán a királyi sas-e a tettes vagy az útonálló héja, az már a tyúknak mindegy. Ő vigyáz magára, ahogy tud, és menti a bőrét Kovács néni számára, ahogy csak lehet. Éppen ezért nem megy messze a bokroktól, s amint felhangzik a kakas kerregő riadója, rohan az ágak alá - a halál pedig felcsap a levegőbe, és másutt keres ennivalót, mert - végeredményben - a halálnak is enni kell. A halálnak is fiai vannak, akiket szeret és táplál az élet nevében...
Kovács néninek azonban nincs kutyája. Már első éjjel feltűnt, hogy nem hallok kutyaugatást, csak a Bisztra zúg az ablak alatt, mintha a fenyők susogása szaladt volna le a hegyekből.
- Kutya? Tartanék én, lelkem, volt már talán tíz is, de minek tartsak. Megszereti őket az ember, aztán sajnálja, ha elviszik a farkasok.
- Meg kell kötni, hogy ne mászkáljon az erdőben.
- Erdőben? Mer is az a szegény kutya az erdőbe menni! Innét viszik el az udvarból…
- Innen?!
- Innen hát! Az ablakból néztem, ott szorították meg szegényt a kerítés mellett… Szép, holdvilágos éjszaka volt. A tornácig ért a hó...
Odanéztem a kerítés mellé, ahol mérgesen zöldellt a csalán, és bab futott a karók ösztövér derekán, és nehéz volt elképzelni, hogy itt derékig ér a hó, tél van és éjszaka, és a jóravaló Bodrit ott hóhérolják a farkasok.
Így aztán nincs kutyaugatás, csak a patak zúg és a szél, a gerendák pattognak néha, mintha sóhajtanának a tető terhe alatt, és Kovács néni kurjant - ha ragadozó madár kering a levegőben -, elhessegetve a vészt a baromfiak együgyű feje felől.
- Ne kiabáljon, Kovács néni. Hadd jöjjön közelebb az a héja. Meglövöm, és nincs rá gond.
Kovács néni megörült, én pedig ültem a faragott tornácon, és lestem a héját, amely nem is váratott magára. Jött, levágott, felemelte a szép, rántani való csirkét - hogy sírt szegény -, s én úgy elhibáztam, hogy jobban sem kellett.
- Ammondó vagyok, jobb, ha kurjongatok - vélte Kovács néni, és én erősen szégyenkeztem, dühösen néztem puskámra, mely nem volt oka semminek. Elhibáztam, és kész! Igaz, hogy olvastam éppen, igaz, hogy nem volt megtöltve a puska, de ez nem mentség.
Ha valaki héját les, ne olvasson, és töltse meg a puskáját. Ez az igazság! Különben is, nem olvasni jöttem ide, hanem vadászni, és nem merek Kovács néni szemébe nézni, amíg vadászbecsületemben megrendült hitét helyre nem állítattam.
Becsuktam a könyvet.
- Itt fészkel valahol ez a héja?
- Itt valahol a környéken, mert néha ide hallatszik, amikor hívja fiait. Röpülősök lehetnek már azok is.
- Hát majd én!... - nem mertem nagyobb ígéretet tenni, de vállra dobtam a puskát, és ebben benne volt, hogy: jaj a héják környékbeli minden nemzetségének. Zsebre vágtam az őzhívót, ami majdnem úgy szól, mint a szüleit szólingató héjafiók, és a nagy szikla mellett nekivágtam az erdőnek.
Itt nincs gyalogút, itt nincs cserkészút, itt nincs csapás, itt igazán erdő az erdő, s árnyékom olyan hétyen jár, ahol évmilliók óta ketten-hárman keresztezték talán magányos utamat.
Szél nincs, mégis beszél az erdő. Régi avar törik lábam alatt, száraz mohán csúszik bakancsom, s a bükkök zöldezüst oszlopai mintha magát a ragyogó nyári eget tartanák. Majdnem elfeledkeztem a héjákról. Amikor már jó magasan jártam, elővettem a sípot, és megszólaltattam a bajba jutott őzgida panaszos hangját. A siránkozás elmúlt az erdő zsongásában, csak a fák álltak várakozóan, és én lapultam egy öreg bükkhöz, hogy hátha jön valami. Erre a hangra jöhet őz is, aki a fiát félti, jöhet róka is, farkas is, akik enni akarnak, és jöhet a héja is, akinek fiai így hívják anyjukat, ha éhesek.
Csend.
Zsong az erdő, mint a tenger, amelynek hullámai a végtelenségből érkeznek, harkály kopog valahol a beteg fák szikkadt mellkasán, hangyák mászkálnak az öreg bükk törzsén, valami titokzatos küldetésben, amit csak ők tudnak, de más nem történik semmi. Szemem minden moccanást felszív, és már majdnem indulni akarok, amikor hangtalan suhanással a vén bükk kiálló ágára érkezik a héjamadár. Előrenéz - túlrepült rajtam - és csodálkozik.
- Hívott valaki?
Lassan felemelem a puskám, és a dörrenés szétvágja a csendet, és lesepri az ágról a nagy madarat.
A hegyoldalak labdáznak még a puska csattanásával, de a madár lehullott, s az öröm mögött a puska szava volt már a pont.
Ő is csirkét akart, én is, s hagy melyikünknek van több joga, hozzá-, azt csak az a jó Isten tudná megmondani. Felemelem szárnyaló, puha testét, megfogom élelemszerző éles karmait, és viszem őt lefelé, Kovács néninek, a völgybe, akinek kutyáit télen a farkasok viszik el az udvarból, akinek a féreg az féreg, és el kell pusztítani, s akinek nincsenek ilyen tétova gondjai.
- Tessék, Kovács néni, itt van! Az öregasszony szeméhen elismerés villan fel a városi ember puskája iránt, megmarkolássza a héja húsos combját, mint a csirkéét. - Milyen kövér a büdös - mondja -, hát ez ette a jószágaimat...
Nézem a szép, ragadozó vadmadarat, de bennem sem öröm, sem büszkeség, semmi, de semmi nincs. Ami van, arról hallgatok, Kovács néni úgysem értené meg. Sajnálom a héjamadarat.

Sul nevaio
Davanti a me il ruscello Bistra, dietro di me “il trono di Dio”, e tutt’intorno il bosco, che mormorando assorbe  
il fragore crepitante della torrente. Il ruscello scende galoppando dal nevaio, creando schiuma bianca – verdastra sulle rocce, e cela nel suo letto freddo le trote. Invece il bosco è infinito. In basso cresce il faggio, in cima l’abete,
e le vette nude sorreggono sulle, dall’inverno smangiate spalle, il cielo. Nell'aria tersa, in lontananza, s'intravedono
i nevai. Nella, sino al cielo cupa nebbia, gli occhi esitano stancamente, solo i pensieri frugacchiano nel turbinio biancastro, in cui non c’è niente, eppure potrebbe contenere tutto al suo interno.
Ci potrebbero essere grotte e nani, voragini e giganti, draghi e tesori – insomma di tutto, perché sono così lontani, così inaccessibili, sono puri e veri come un sogno d'infanzia, in cui tremano i sogni di milioni di anni.
Vivo in una piccola casa sotto un masso pronto a cadere,
e questo grande pezzo di roccia è cinque volte più grande della casa della signora Kovács, presso cui vivo.
-          Signora Kovács, non ci cadrà mica addosso quest’enorme roccia? - Forse no…
-          Si, si, ma se dovesse cambiare idea?
-          Non abbia paura, se ha retto sino ad ora…e per giunta fa un gesto,
come se volesse dire: - E se dovesse crollare, tanto ogni parola è sprecata.
Questo è vero.  Se questa roccia dovesse muoversi…
No, non parliamo del diavolo, che spuntano le corna. Non potremmo pronunciare neppure la prima lettera della parola ohi, e il trombettiere del Giudizio Universale dovrebbe organizzare una speciale spedizione di salvataggio per recuperare le nostre ossa. Ogni mattina guardo rispettosamente la roccia, bevo il caffè fatto con latte di bufala e quell’aria meravigliosa e pesante, che dal nevaio arriva. La casa della signora Kovács è la più estrema nella valle di Bistra, dopodiché c’è solo l’immensa foresta, lei
è venuta a vivere qui solo perché aveva ereditata questa casetta.
-          Qualcuno ci deve pur abitare dentro –   dice, e in
questo ha ragione. Il nome regolare – direi legale – della signora Kovács è signora János Szabó, ma dato che il suo primo marito si chiamava Kovács, lei preferisce quello.
-          Mi ci sono abituata –   dice –   perché dovrei cambiare
il mio nome? Non è vero? A János non importa.
-          Certo - dice János, il secondo marito della signora
Kovács, che non è affatto infastidito dal suo predecessore, che giace qui in pace dietro la grande roccia, sotto i faggi, ed è ovviamente contento del signor János, che ha messo un bel recinto intorno alla catasta di corpi,* come ci si aspetta da un successore.
Faccio conoscenza con i dintorni, il signor János fedelmente m’accompagna, come se fosse il suo lavoro. Dietro la grande roccia c'è la foresta, su una piccola radura c'è l’orto e accanto l’orto il cimitero. Tutto alla portata di mano.
Rifletto sulla vita di questa, secondo noi, gente “semplice", e immagino quanto profondamente vera e bella possa essere vivere con coloro, che ci hanno creato, e ciò, che un giorno diventeremo! I vivi nella casa, i morti nel cortile intagliato,
e se la prole che aveva preso una strada sbagliata esce nel cortile, i vecchi alberi gli sussurrano le parole dei defunti: 
- Fai questo, o non far quest’altro – e: – Figlio mio, cerca
di rinsavirti, perché ciò, che ora stai facendo non porta a niente di buono…
Rifletto sulla nostra bella e antica vita nei boschi e li invidio. Secondo noi questa vita è dura e misera, – nel senso aritmetico della parola – ma la vita non è matematica, la vita è nebbia e fiaba, tragedia o gioia, la quale, qui, tra gli alberi sotto il nevaio, dove scroscia la Bistra, dove le tempeste lavano via tutto lo sporco, non diventa mai una farsa. Intorno alla casa, sotto la supervisione del gallo, razzolano alcune galline, ma con tal prudenza e con l’istinto dell’uccello selvatico, come se sapessero che qui la vita non è uno scherzo. Un ombra sfuggente, e dall’aria sulle ali sibilanti arriva la morte. Chi è il reo, l’aquila o lo sparviero briccone, per la gallina fa lo stesso. Lei bada a se stessa come può, e cerca di salvarsi la pelle per la signora Kovács, come meglio può. Perciò non s’allontana troppo dai cespugli, e appena sente l’allarme stridulo del gallo corre sotto i rami – e la morte scatta in aria per cercar cibo da qualche altra parte, perché – tutto sommato – anche la morte deve mangiare. Anche la morte ha dei figli, che ama e nutre in nome della vita…
Invece quel, che la signora Kovács non possiede è un cane. Ho notato già la prima notte, che non sento alcun abbaio del cane, solo la Bistra scroscia sotto la finestra, come se fosse lo stormir’ degli abeti a correre giù dai monti.
-          Cane?  Lo terrei volentieri, cuore mio, ne ho avuto già
una decina, ma a che serve.  L’uomo gli s’affeziona, e poi si rammarica quando i lupi lo portano via.
-          Bisogna legarlo, che non possa gironzolare per i boschi.
-          Per i boschi? Povero cane non s’azzarda mica andar per i boschi. Se lo portano via da qui, dal cortile.
-          Da qui?
-          Certo, che da qui! Lo guardavo dalla finestra, l’hanno
accerchiato là, a ridosso del recinto… Era una bellissima notte di luna. La neve arrivava fino al portico...
Guardai verso il recinto, dove l’ortica verdeggiava, e i fagioli s’arrampicavano sulla vite dei paletti magri, ed era difficile immaginare, che qui la neve arrivi sino la vite, ed è inverno e notte, e che i lupi stanno martoriando il buon Bodri. Così non c’è l’abbaiar del cane, solo lo scrosciar del ruscello e il vento, a volte crepitano le travi, come se sospirassero sotto il peso del tetto, solo la signora Kovàcs
fa uno strillo – quando qualche uccello rapace volteggia nell’aria – scacciando via il pericolo sopra le teste stolte delle galline.
-          Non gridi signora Kovàcs, lasciamo, che lo sparviero
s’avvicini. Gli sparo io, senza problemi.
La signora Kovàcs si rallegrò, io invece stavo seduto sul portico intagliato, spiando lo sparviero, che non si fece attendere. Venne, scese in picchiata, alzò un bel polletto pronto per l’arrosto – come piangeva poverino –, ed io sbagliai la mira, che peggio di così non si poteva.
-          Secondo me è meglio se io continuo a strillare -  
obiettò la signora Kovàcs, ed io provai una gran vergogna, guardavo adirato il mio fucile, il che non aveva alcuna colpa. L'ho mancato, e questo è quanto! È vero, che stavo leggendo, è vero, che la pistola non era carica, ma non era una scusa. Se qualcuno è a caccia dello sparviero, non deve leggere, e ricarichi il fucile. Questa è la verità! D’altronde, non son venuto qui per leggere, ma per andare a caccia, e non oso guardare negli occhi della signora Kovács, finché non avrò riabilitato la sua fede scossa nel mio onore di cacciatore.
Chiusi il libro
-          Lo sparviero nidifica da queste parti?
-          Qui da qualche parte nei paraggi, perché a volte si
sente fin qui, quando chiama i figli. Devono aver l’età per volare anche loro.
-          Ci penso io!… – non osai far una promessa più grande,
ma imbracciai il fucile, e ciò stava a significare: guai alla popolazione degli sparvieri nei dintorni. Ficcai in tasca il richiamo dei caprioli, che ha il suono quasi come il pulcino dello sparviero, che chiama i genitori, e mi diressi verso il bosco oltre la roccia grande. Qui non esiste sentiero, né un viottolo, nessun varco, qui il bosco è davvero bosco, la mia ombra passa là, dove da milioni di anni, in due o forse in tre avranno incrociato la mia strada.
Non tira vento, eppure il bosco parla. Sotto i piedi miei si spezza vecchio fogliame, i miei scarponi scivolano sul muschio secco, e i tronchi verde argentei delle querce sembra che sostengano lo sfolgorante ciel estivo. Quasi – quasi mi son scordato degli sparvieri. Quando giunsi abbastanza in alto, tirai fuori il fischietto e feci il suono lamentoso del capriolino che chiama i genitori. Il lamento si disperse nel ronzio del bosco, solo gli alberi erano fermi in attesa, io m’acquattai addosso a una vecchia quercia, aspettando che compaia qualche cosa. Richiamato da questa voce poteva venire anche una cerva, che teme per i propri figli, può venire una volpe, o anche un lupo, che vogliono mangiare, ma può venire anche lo sparviero, che così viene chiamato dai figli quando hanno fame.
Silenzio.
Il bosco mormora, come il mare, le cui onde arrivano dall’infinito, da qualche parte batte un picchio sul petto essiccato degli alberi malati, sui tronchi delle vecchie querce formiche che vanno su e giù come in una missione segreta, che solo loro sanno, ma nient’altro succede. Gli occhi miei registrano ogni movimento, son quasi per andar via, quando con un planare silenzioso arriva lo sparviero su un ramo secco della vecchia quercia. Guarda in avanti – è volato oltre di me – e si meraviglia.
-          Mi ha chiamato qualcuno?
Lentamente alzo il mio fucile, il fragore rompe il silenzio e
fa cadere il grande uccello dal ramo. I fianchi delle montagne rimbalzano lo schiocco del fucile, ma l’uccello è caduto, dietro la gioia la voce del fucile mise il punto. Sia lui, che io volevamo il pollo, chi di noi due aveva più diritto d’averlo, solo Dio potrebbe dirlo. Alzo il suo morbido corpo, prendo gli artigli taglienti con cui procurava il cibo, lo porto giù nella valle alla signora Kovács, a cui d’inverno i lupi portano via i cani dal cortile, a cui il verme è un verme, che bisogna distruggere, colei che non possiede tali preoccupazioni esitanti.
-          Eccolo, a lei signora Kovács, l’ho preso! Negli occhi
della vecchia balena un lampo di riconoscimento per il fucile dell’uomo della città, tasta la coscia bella carnosa dello sparviero, come farebbe con il pollo. – com’è grasso
il fetente – dice – dunque è lui, che mangiava i miei animali…
Guardo il bel uccello rapace, ma in me non v’è ne gioia, ne fierezza, niente di niente. Invece di quel che c’è, non parlo. E comunque la signora Kovács non lo capirebbe. Me ne dispiaccio per lo sparviero.