Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Fodor András: Remember... (Remember… Olasz nyelven)

Fodor András portréja
Cikos Ibolja portréja

Vissza a fordító lapjára

Remember… (Magyar)

L. K.-nak

Nyár vége volt. Nagyon
   felhőzött már a háború.
Utolszor ballagtunk együtt
   a vízhez.
Emlékszel még?... a szélső
   pad betontámfalára,
Ceruzával két összekulcsolódó
   kezet rajzoltál,
s balra-jobbra, mellé:
színtvalló iju önmutogatással
   a nevek kezdőbetüjét.

S jött a keserves tél. Négy hónapig
   ugattak errefelé az ágyuk,
az aknák és gépfegyverek.
Tarolt réteken át, mikor először
   jöttem vissza a partra,
még láttam a padon
   a hóval, széllel, vízzel dacoló
grafit-jelkép nyomát.

De rólad azt se tudtam, hova hajolsz
   a síneken űző parancs,
kiszolgáltatva élsz-e, halsz-e?
   Pedig kívántam volna nyomban
elmondani, míly váratlanu ért,
   hogy a lány, akit együtt
ismertünk, aki még
   a front előtt megírta egy
titkos levében, hogy:
   nagyon szeret
s elfelejteni sose fog,-
   kinek, nem is tudom hogyan, de
summáját illetőn, gorombán
   azt válaszoltam,
én mást szeretek…
   az elutasított lány,
ahogy meglátott, kiugrott a kertből.
   Igen, szinte a kerítésen át
szökkent elém, oly boldog volt, milyen
   előtte soha még.

E hajdani elmondatlan öröm
   azóta is itt röpköd talán
       a lombokkal, tetőkkel
sűrüdő telep szakadékony
   drótjai, terméskövei között…

Mindez, annyi idő után,
   azért oly eleven most,
mert soraid motoszkálnak fejemben.

Írod: sohase éltél
   igazi közösségben,
s bár megvallod, csodák
   határán jártunk együtt,
valahány emlékeztető-jel,
   minden multunkból ujhodó
teremtmény: büszkeség, de
   nagy szomorúság is neked,
akárha magtalan anya
   örvend más gyermekének.

Nincs igazad.
Van egy közös neveltünk.
És nem akármilyen, hisz
elsőszülött barátság.

Különben is, a víz fölött
borozdás támfalával
ugyanúgy áll a valahai pad.
Írhatunk rá, amíg vagyunk.



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttp://inaplo.hu

Remember... (Olasz)

per L.K.

l’estate volgeva verso la fine. Le nuvole
   di guerra s’addensavano sempre di più.
Per l’ultima volta siamo scesi
    in riva insieme.
Ti ricordi ancora?... all’appoggio
   di cemento della panchina laterale
Avevi disegnato con la matita
   due mani unite.
e vicino, da destra e da sinistra:
come segno di dichiarata ostentazione
   le iniziali dei nostri nomi.

Poi venne l’inverno funesto. Dalle nostre
   parti, per quattro mesi abbaiavano
i cannoni, le mine, le mitragliatrici.
Attraverso i campi devastati, quando
   tornai per la prima volta sulla riva,
vidi ancora sulla panchina, le tracce
   del segno di grafite resistente
alla neve, al vento e all’acqua.

Di te non sapevo neppure dove ti trovassi,
   sui binari ordini di persecuzione,
vivi assoggettata o sei morta?
   Eppure avrei desiderato raccontar’
subito, come mi colpi inatteso,
   che la ragazza, che conoscevamo
tutti e due, colui che prima
   della fronte mi scrisse
in una lettera  segreta che:
   mi amava tanto
che non mi avrebbe mai dimenticata, -
   a cui, non  so neppure io come,
ma tutto sommato,
   in malo modo risposi,
che amavo un’altra…
   e la ragazza respinta, quando mi vide,
salto fuori dal giardino.
   Si, volò davanti a me, quasi
attraverso il recinto, era cosi felice
   come mai prima.

Questa gioia di una volta, non raccontata,
   forse da allora che volteggia qui,
      tra le fila frangibili e rocce naturali
degli insediamenti, con le fronde
   e con i tetti sempre più fitti…

Tutto ciò, dopo tanto tempo,
   ora è talmente vivo, perché
le tue righe mi frullano nella testa.

Mi scrivi: non avevi vissuto mai
   in una comunità vera,
e pur confessando che, abbiamo
   vissuto quasi un miracolo insieme,
ogni segno della memoria
   è una rinnovata creatura  
dal nostro passato: orgoglio,
   ma  per te anche gran tristezza,
come quando madre infeconda
   gioisce  al bimbo di qualcun altro.

Hai torto.
Abbiamo una creatura in comune.
Non è neppure una qualsiasi,
ma è una primogenita amicizia.

D’altronde, vicino la riva, la panchina
di una volta, con il suo appoggio striato,
sta ferma allo stesso modo.
Finché ci siamo, possiamo scriverci sopra.
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasajàt

minimap