L. K.-nak
Nyár vége volt. Nagyon
felhőzött már a háború.
Utolszor ballagtunk együtt
a vízhez.
Emlékszel még?... a szélső
pad betontámfalára,
Ceruzával két összekulcsolódó
kezet rajzoltál,
s balra-jobbra, mellé:
színtvalló iju önmutogatással
a nevek kezdőbetüjét.
S jött a keserves tél. Négy hónapig
ugattak errefelé az ágyuk,
az aknák és gépfegyverek.
Tarolt réteken át, mikor először
jöttem vissza a partra,
még láttam a padon
a hóval, széllel, vízzel dacoló
grafit-jelkép nyomát.
De rólad azt se tudtam, hova hajolsz
a síneken űző parancs,
kiszolgáltatva élsz-e, halsz-e?
Pedig kívántam volna nyomban
elmondani, míly váratlanu ért,
hogy a lány, akit együtt
ismertünk, aki még
a front előtt megírta egy
titkos levében, hogy:
nagyon szeret
s elfelejteni sose fog,-
kinek, nem is tudom hogyan, de
summáját illetőn, gorombán
azt válaszoltam,
én mást szeretek…
az elutasított lány,
ahogy meglátott, kiugrott a kertből.
Igen, szinte a kerítésen át
szökkent elém, oly boldog volt, milyen
előtte soha még.
E hajdani elmondatlan öröm
azóta is itt röpköd talán
a lombokkal, tetőkkel
sűrüdő telep szakadékony
drótjai, terméskövei között…
Mindez, annyi idő után,
azért oly eleven most,
mert soraid motoszkálnak fejemben.
Írod: sohase éltél
igazi közösségben,
s bár megvallod, csodák
határán jártunk együtt,
valahány emlékeztető-jel,
minden multunkból ujhodó
teremtmény: büszkeség, de
nagy szomorúság is neked,
akárha magtalan anya
örvend más gyermekének.
Nincs igazad.
Van egy közös neveltünk.
És nem akármilyen, hisz
elsőszülött barátság.
Különben is, a víz fölött
borozdás támfalával
ugyanúgy áll a valahai pad.
Írhatunk rá, amíg vagyunk.