Szerelem (Magyar)
Mentünk a templomdomb karéján. Vastag, esőtől vemhes ég csüngött az orgonás felett. A kerékpár nikkelvasát szoritva, gyanutlan ült kezed. Odanyultam. A rebbenő madárszárny menekülő vak riadalommal cikázott, hullt a mélybe. Szakító, visszaránduló mozdulatában egymásba csapódott az igen, a mégse. Aztán csend. Alig mertem odanézni a kék esőköpeny alól felém tapintó szemekig. Csak a villámok erei, az ágak irták tovább a zuhanás kísértet jeleit. * Ütött az ingaóra. Esti fény tollászkodott a székek peremén. A tárgyak labirintusában a félszeg mozdulat nem lelve máshol búcsuzó utat odabukott az ajkad szögletébe. A testek összelobbanó tüzén, a karok, mellek, vállak szövevénye, csukódó mágneskapcsai a szomjuság torokba fúlt szavát ki merték végre vallani. S a rejtve érő formák idegen, örökkön sóvárgott csodája minden izét a hús, a bőr sikos héjába tárta. Gerincem csaknem eltörött a homoru gyönyörben. Hullámzott, szédült alattam az út, hegy, erdő, rét forgott köröttem. De messziről a süllyedő nap nyugalmas ujja megáldott: -Eggyel több, aki szomjuságból fakasztott lángot. |
|