Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gárdonyi Géza: KIE KRESKAS LA HUNGARA BRAVULO? (Egri csillagok 1. Hol terem a magyar vitéz Eszperantó nyelven)

Gárdonyi Géza portréja

Egri csillagok 1. Hol terem a magyar vitéz (Magyar)

A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiú alig hétesztendős, a leány két évvel fiatalabb.

Az erdőben jártak, patakra találtak. A nap tüzesen sütött. A víz tetszett nekik.

Először csak a lábukat mártogatták bele, azután beleereszkedtek térdig. Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszer csak ott lubickol meztelenen mind a kettő.

Fürödhetnek: nem látja ott őket senki. A pécsi út jó messze van oda, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is nemulass! Mert a fiúcska csak hagyján - az nem úrfi; de a leányka az a tekintetes Cecey Péter úr leánykája - kisasszony -, és úgy illant el hazulról, hogy senki se látta.

Még így csupaszon is látszik rajta, hogy úrileány: kövér, mint a galamb, és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vízben, a két kis szöszke hajfonat ide-oda röppen a hátán.

- Derdő - mondja a fiúnak -, uttyunk.

A Gergőnek nevezett, soványka, barna fiú háttal fordul. A leányka belekapaszkodik a nyakába. Gergő megindul a part felé, a leányka meg a víz színén lebeg és rugódozik.

Azonban hogy a parthoz érnek, Gergő belefogódzik a kákabokor zöld üstökébe, és aggodalmasan néz körül.

- Jaj, a szürke!

Kilép a vízből, és ide-oda futkos, vizsgálódik a fák között.

- Várjon, Vicuska - kiáltja a leánynak -, várjon, mindjárt jövök!

S azon meztelenen elnyargal.

Néhány perc múlva egy vén, szürke lovon tér vissza. A ló fején hitvány madzag kötőfék. Össze volt az kötve a lábával, de eloldozódott.

A gyerek szótlanul csapkodja a lovat egy somfagallyal. Az arca sápadt. Hogy visszaérkezik a fürdőhelyre, a lónak a nyakába kapaszkodik, s lecsúszik, leugrik róla.

- Bújjunk el! - mondja dideregve. - Bújjunk el! Törököt láttam.

A lovat egy-két rántással fához köti. Felkapkodja a földről a ruháját. S fut a két meztelen kisgyerek egy galagonyabokornak. Megbújnak, meglapulnak a bokor mögött az avarban.

Abban az időben nem volt ritkaság a török az utakon. S te, kedves olvasóm, aki azt gondolod, hogy az a két gyerek most, ezen a nyáron fürdött a patakban, bizony csalódol. Hol van már az a két gyerek, hol? És hol vannak mindazok az emberek, akik ebben a könyvben eléd jönnek, mozognak, cselekszenek és beszélnek? Por az mind!

Hát csak tedd félre az idei kalendáriumot, tisztelt olvasóm, és vedd elő gondolatban az 1533-it. Annak az évnek a májusában élsz te mostan, s vagy János király az urad, vagy a török, vagy I. Ferdinánd.

Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egy völgyében rejtőzködik. Valami harminc vályogház meg egy nagy kőház mindössze. Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon. Az úri házon is. De máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sűrű fák lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál oda. Hogy is találna? Az út meredek, szekérnyom nincs. Torony sincs. Az emberek élnek, halnak a kis rejtekfaluban, mint az erdei bogarak.

A Gergő gyerek apja valamikor kovács volt Pécsett, de már meghalt. Az asszony Keresztesfalvára húzódott az apjával, egy ősz, öreg paraszttal, aki harcolt még a Dózsa György lázadásában. Azért is kapott menedéket a falu uránál, Ceceynél.

Az öreg néha átment az erdőn Pécsre, hogy kolduljon. Abból éltek télen is, amit az öreg koldult. Az uraság házából is csöppent olykor az asztalukra.

Hát azon a napon is a városból jött meg az öreg.

- Legeltesd meg a szürkét - mondotta az unokájának -, nem evett szegény reggel óta semmit.

Így indult ki Gergő a lóval az erdőbe. Útközben, ahogy elment az uraság háza mellett, a kis Éva kibújt a kertajtón, és könyörgött neki:

- Derdő, Derdő, hadd menjek veled!

Gergő nem merte azt mondani a kisasszonynak, hogy maradjon odahaza. Leszállt a lóról, és vezette Évát, amerre az kívánt menni. Éva arra kívánt menni, amerre a pillangók. A pillangók befelé röpültek az erdőnek, hát ők is arra futottak. Végre, hogy a patakot meglátták, Gergő fűre bocsátotta a lovat. Így kerültek ők az erdei patakba és a patakból a galagonyabokor mögé.

Lapulnak. Reszketnek a töröktől.

És a félelmük nem árnyéktól való. Egynéhány perc múlva ropogás hallatszik a harasztban, és mindjárt rá egy strucctollas, fehér török süveg meg egy barna lófej jelenik meg a fák alatt.

A török ide-oda forgatja a fejét. Ránéz a szürkére. A maga sötét pej kis lovát kantáron vezeti.

Most már látni, hogy a török csontos arcú, barna ember. A vállán diószínbarna köpönyeg. A fején tornyos, fehér süveg. A fél szeme be van kötve fehér kendővel. A másik szeme immáron a fa mellé kötött szürkét vizsgálja. Nem tetszik neki, az látszik az arca fintorgásán. De azért eloldja.

Jobban tetszene neki a gyerek, akit a lovon látott. A gyerek jobban kél, mint a ló. A konstantinápolyi rabvásáron háromszor annyit is adnak érte. De a gyerek nincsen sehol.

A török megnézi egynéhány fának a hátát, és felvizsgálódik a lombokra is.

Azután magyar szóval kiált:

- Hol vagy, fiúcska? Gyere elő, kis pajtás! Fügét adok! Gyere csak elő!

A gyerek nem jelentkezik.

- Gyere elő, te! Ne félj, nem bántalak! Nem jössz? Ha nem jössz, elviszem a lovadat!

És csakugyan összefogja egy kézbe a két ló vezetékét, és viszi magával el a fák között.

A két gyerek némán és sápadtan hallgatta eddig a törököt. A fügekínálás nem oldotta fel őket a rémület dermedtségéből. Sokkal többször hallották otthon a vigyen el a török szidást meg a hajmeresztő török meséket, hogysem akármiféle édesgetésre előbátorodtak volna. Hanem mikor azt mondta a török, hogy elviszi a szürkét, a Gergő gyerek megmozdult. Ránézett Évicára, mintha tőle várna tanácsot, s olyan arccal nézett rá, mint akinek tüske szúrja a talpát.

A szürkét viszik! Mit szólnak otthon, ha ő a szürke nélkül tér vissza?

A kis Éva mindezekre a gondolatokra nem felelt. Holtszínnel kucorgott mellette. Nagy, kék szeme megnedvesült a rémülettől.

Azonban a szürke ment. Gergő hallotta a lépéseit. Nagy, lomha lépései vannak a szürkének. A száraz haraszt egyenletesen csörög a lába alatt. Hát viszi a török, csakugyan viszi!

- A szürke... - hebegi Gergő síróra torzult szájjal.

És fölemeli a fejét.

Megy a szürke, megy. Csörög az erdei haraszt a lába alatt.

De most már elfeledkezik Gergő az egész világról: fölugrik, és utánairamodik azon csupaszon a szürkének.

- Bácsi - kiáltja reszketve -, török bácsi!

A török megáll, és elvigyorodik.

Jaj de csúnya ember! Úgy vigyorog, mintha harapni akarna!

- Bácsi, a szürke - rebegi sírva Gergő -, a szürke a miénk...

És megáll vagy húszlépésnyire.

- Gyere hát, ha a tietek - feleli a török -, nesze.

Azzal elveti a kezéből a szürke kantárszárát.

A gyerek most már csak a szürkét látja. Ahogy a szürke nagy lomhán megindul, odaszökik, és megfogja a kantárt.

Ebben a pillanatban ő is fogva van. A török nagy, erős ujjai átkapcsolják gyönge kis meztelen karját, s ő felrepül a másik lóra, a pejre, annak a nyergébe.

Gergő sivalkodik.

- Csitt! - mondja a török, előkapva a dákosát.

Gergő azonban tovább kiabál:

- Vicuska! Vicuska!

A török arra fordítja a fejét, amerre a fiú. Keze a tőrön.

Persze amint a másik kis meztelen gyerek fölemelkedik a fűből, visszadugja a dákost, és elmosolyodik.

- Gyere, gyere - mondja -, nem bántalak.

S megindul a két lóval a leányka felé.

Gergő le akar ereszkedni a lóról. Gergő hátán nagyot csattan a török tenyere. Gergő tehát bőg, és ültön marad, a török meg ott hagyja a két lovat, és fut a kislány után.

A szegény kis Vica menekülne mostan, de aprók a lábak, és magas a fű. Elbukik. Csakhamar ott rugódozik és sivalkodik a török ölében.

- Csitt! - szól a török, rácsapva a gömbölyűjére -, csitt, mert mindjárt megeszlek, ha el nem hallgatsz! Ham-ham!

A kislány elhallgat. Csak a szívecskéje ver, mint a marokba fogott verébé.

Azonban hogy a lovakhoz érnek, újra kiszakad belőle a sikoltás:

- Apuska! Apa!

Mert a kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden messzeségre.

A Gergő gyerek is bőg. Az öklét a szemén forgatva sírja:

- Hazamegyek, haza akarok menni!

- Hallgass, rongyos fattyú - rivall rá a török -, mindjárt kétfelé hasítlak!

És fenyegetően rázza az öklét Gergőre.

A két gyerek elhallgat. A leányka szinte ájult rémületében. Gergő csöndesen picsogva ül a pej hátán.

És mennek.

Kiérnek az erdőből. A Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindzsik, gyalog aszabok, tarka öltözetű szabadkatonák. Virgonc kis lovakon ülve szállingóznak hazafelé.

Az a csoport, amelyik előttük megy, valami tíz megrakott kocsit és szekeret kísér. A szekereken fehér ágynemű, szekrények, ágyfák, hordók, vadbőrök, gabonás zsákok rendetlen összevisszaságban. A szekerek mellett megláncolt lábú, hátrakötött kezű, bús rabok ballagnak.

A mi janicsárunknak három szekere és hét rabja van. Öten vannak még kék nadrágos, piros csizmás, fehér süveges janicsárok, három pedig prémes sapkájú, nagy dárdájú aszab. A félszeműnek porral lepett, fehér strucctoll leng a süvege elejétől hátrahajoltan, csaknem a háta közepéig.

Míg bent időzött az erdőben, a három szekér félreállott oldalt az út szélén, és helyet engedett a többi hazavonulónak.

A janicsárok nevetve fogadják a két gyereket meg a szürkét.

Mit locsognak törökül, azt Gergő nem érti. Róluk beszélnek meg a lóról, az látszik rajtuk. Mikor őrá néznek meg Vicuskára, nevetnek. Mikor a lóra néznek, úgy integetnek, mint mikor valaki legyet kerget.

A török feldobja a két gyereket a kocsira, az ágynemű tetejére. Egy pufók hajadon ül ott, megláncolt lábú rableány, arra bízza őket. Azután egy szennyes zsákot old meg az egyik sapkás török, és mindenféle ruhát húzkod ki belőle. De az mind gyermekruha. Van közte kis szoknya, kis szűr, pitykés mellény, sapka, kalap, kis csizmák. A török előválaszt két kis inget meg egy kis szűrt, és feldobja a szekérre.

- Öltöztesd fel őket - mondja a félszemű a leánynak.

A leány körülbelül tizenhét éves. Parasztleány. Ahogy öltözteti a gyerekeket, megöleli és megcsókolja őket.

- Hogy hívnak, angyalkám?

- Vicuska.

- Hát téged, lelkecském?

- Gergő.

- Ne sírjatok, kedves. Velem lesztek.

- De én haza akarok menni - sírja Gergely.

- Én is - sírja a leányka.

A rableány magához öleli őket mind a két kezével.

- Majd hazavezet a jó Isten, csak ne sírjatok.



FeltöltőKárpáti Göttler László Antal
Az idézet forrásaOSZK MEK

KIE KRESKAS LA HUNGARA BRAVULO? (Eszperantó)

En la rivereto du infanoj banas: knabo kaj knabino. Eble ne estas deca, ke ili banas kune, sed ili ne scias: la knabo estas apenauh sepjara, la knabino kun du jaroj pli juna.

En la arbaro iris ili, trovis rivereton. La suno fajre brilis. La akvo placxis al ili.

Unue lasis ili nur piedojn mergi en ghin, mallevighis poste ghis la genuo. La kalsoneto de Gregoro akvighis, do li dejhetis. Poste li demetis ankauh la cxemizon. Tuj ili banadis tie nude ambauh.

Ili povis bani, neniu vidis ilin tie. La vojo al Pecs        estas iom malproksime tien, kaj la arbaro estas senfina. Se iu ekvidus ilin, sekvus malamuzigu! Lasu nur la knabeton – li ne estas sinjoreto, sed la knabino estas filineto de la estimata sinjoro Peter Cecey – sinjorineto – kiu tiel aerighis el hejme, ke neniu vidis.

Még így csupaszon is látszik rajta, hogy úrileány: kövér, mint a galamb, és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vízben, a két kis szöszke hajfonat ide-oda röppen a hátán.----------

Ankauh tiel, nude vidighas, ke shi estas monduma knabino, dika kiel kolombo kaj blanka kiel lakto. Kiel shi saltadas en la akvo la du blondetaj harligetoj flugadas tien-chitien sur shia dorso.

-         Derdo – shi diras al la knabo – ni nadghu.

La malgraseta, bruna knabo nomita Gergo turnighas dorsen. La knabineto alkrochighis lian kolon. Gergo startas al la bordo kaj la knabineto flosas kaj piedbatadas sur la nivelo de la akvo.

Kiam ili atingas la bordon, Gergo alkrochighas verdan brancharon de la junko arbusto kaj rigardas chirkauhe zorgante.

-         Ve, la grizo!

Kilép a vízből, és ide-oda futkos, vizsgálódik a fák között.---------------

Li pashas el la akvo kaj kuiradas tienchi- tien, ekzamenadas inter la arboj.

- Atendu, Vicunjo – kriis al la knabino – atendu, tuj mi venos.

Kaj tiel nude li forgalopas.

Post kelkaj minutoj  li revenas sur maljunega, griza chevalo. Sur la kapo de la chevalo shnuretacha kolbrido. Ghi estis kunligita kun la piedo, sed malligighis.

La infano batadas la chevalon senvorte kun kornusbrancheto. Lia vizagho estas pala. Kiam li revenas al la banejo, li alkrochigas la kolon de la chevalo kaj deglitas, desaltas el ghi.

-         Ni kashighu! – li diras frostotremante. – Ni kashighu! Mi vidis turkon.

La chavalon bindas li kun unu-du ektiroj al la arbo. Eklevadas li lian veston el la teron. Kaj kuiras la du nudaj infanetoj al kratagarbusto. Ili kashis sin, ili platighas malantauh la arbusto, en la  seka foilaro.

Tiatempe ne estis malofta turko sur la vojoj. Kaj vi, mia afabla leganto, kiu pensas, ke la du infanoj nuntempe, je tiu somero banis en la rivereto, certe trompighas. Kie estas jam tia du infanoj, kie? Kaj kie estas chiaj homoj kiuj venos antauh vin en tiu libro, movighas, agadas kaj parolas? Polvo estas ili chiuj!

Nu, formetu la chijaran kalendaron mia estimata leganto, kaj imagante prenu tiun el la jaro 1533. Vi vivas nun en la majo de tiu jaro kaj via sinjoro estas regho Johano, auh la turko auh Ferdinando la I.

Tiu vilagheto, kien la du infanoj apartenas, kashighas en valo de la Mecsek. Ghi havas chirkauh tridek argilbrikajn domojn kaj solan  shtonan domegon entute. La fenestroj estas faritaj el oleaj toloj sur chiaj domoj. Ankauh sur la sinjora domo. Alie la domoj estas kiaj la nuntempaj. La vilagheto estas foliarataj chirkauhe per densaj arboj kaj la loghantoj pensas, ke la turko neniam trovos tien. Kiel li povus? La vojo estas kruta, radsulko ne estas. Turo ne ekzistas. La homoj vivas, mortas en la sekreta vilagheto kiel arbaraj skaraboj.

La patro de la infano Gergo estis iam forghisto en Pecs, sed li jam mortis. La virino tirighis al Keresztesfalva, kun shia patro, kun blankhara, maljuna kamparano, kiu batalis ankorauh en la ribelo de Georgo Dozsa. Ankauh tial li ricevis azilon che la sinjoro de la vilagho, che Cecey.

La maljunulo foje trairis la arbaron al Pecs almozpeti. Ili vivis ankauh vintre el ghi, kion la maljunulo almozpetis. Ankauh el la domo de la moshto gutis io sur ilian tablon.

Ja ankauh je tiu tago alvenis el la urbo la maljunulo.

-         Pastu la grizon – diris al lia nepo – ne manghis la kompatindo ekde matene nenion.

Tiel ekpashis Gergo kun la chevalo en la arbaron. Survoje, kiel li iris apud la domo de la moshto, la eta Eva elshovighis la ghardenpordon kaj petegis al li:

-         Derdo, Derdo, lasu min iri kun vi.

Gergo ne maltimis diri al la sinjoreto, ke shi restu hejme. Li mallevighis el la chevalo kaj kondukis Eva, kien shi deziris iri. Eva deziris iri, kien la papilioj. La papilioj flugis internen en la arbaro, do ankauh ili kuiris tien. Fine, kiam ili ekvidis la rivereton, Gergo lasis la chevalon sur la herbon. Tiel alvenis ili en la arbaran rivereton kaj el la rivereton malantauhen de la kratagarbusto.

Ili platighas. Tremadas el la turko.

Kaj ilia timo estas ne el ombro. Post kelkaj minutoj sonas krakado en la filiko kaj tuj poste blanka, turka felkapingo kun strutplumo kaj bruna chevalkapo aperas sub la arboj.

La turko turnadas kapon chitien-tien. Rigardas sur la grizon. Li gvidas la propran malhelflavan chevaleton per brido.

Nun jam videblas, ke la turko estas dikostvizagha, bruna homo. Sur sia shultro nuksfarbobruna mantelo. Sur la kapo tura, blanka felkapingo. Unu el la okuloj estas bindita kun blanka tuko. Lia alia okulo observas jam la grizon binditan apud la arbon. Ghi ne plachas al li, tio videblas sur la grimaco de la vizagho. Sed tamen li malligas ghin.

Pli bone plachus al li la infano, kiun li vidis sur la chevalo. La infano estas pli bone vendebla ol la chevalo. Sur la foiro de sklavoj en Konstantinoplo oni donas por li trifoje plu. Sed la infano estas nenie.

La turko rigardas dorson de kelkaj arboj, esploras ankauh supren, sur la foliaron.

Poste li krias kun hungaraj vortoj:

-         Kie vi estas, knabeto? Venu antauhen kunuleto! Figon mi donos! Venu nur antauhen!

La infano ne anoncighas.

-         Venu antauhen, vi! Ne timu, mi ne suferigas vin! Chu vi ne venas? Se ne venas, mi forportas vian chevalon!

Kaj li fakte kuntenas en manon la kondukilojn de la du chevaloj kaj kunportas for inter la arboj.

La du infanoj auhskultis ghis nun silente kaj pale la turkon. La oferto de la figo ne malligis ilin el la rigidigho de la teruro. Pli multfoje auhdis ili hejme la riprochon forportu vin la turko kaj la harstarigajn turkajn fabelojn, ke ili pro ia allogado kuraghintus antauhen. Sed kiam la turko diris, ke li forportas la grizon, la infano Gergo movighis. Li rigardis sur Eva, kvazauh li atendus konsilon el shi, kaj vidis sur shin kun tia vizagho, kiel tiu kies plando estas pikata per dorno.  

La grizon oni forportas! Kion diras oni hejme, se li reiros sen la grizo?

La eta Eva ne respondis chiajn tiajn pensojn. Kun mortkoloro shi kauhras apud li. Shiaj bluaj okulegoj malsekighas el la terurigho.

Sed la grizo iris. Gergo auhdis gxiajn pashojn. Grandajn, malviglajn pashojn havas la grizo. La seka filiko tintas sub ghiaj piedoj. Nu forportas ghin la turko, fakte forportas!

-         La grizo… - balbutas Gergo kun busho deformighita ploranten.

Kaj li levas kapon.

Iras la grizo, iras. Tintas la arba filiko sub ghiaj piedoj.

Sed nun Gergo jam forgesas la tutan mondon: li suprensaltas kaj impetas malantauhen tiel nude al la grizo.

-         Ochjo – krias tremante – turka ochjo!

La turko haltas kaj ekridachas.

Ve, kia malbela homo! Tiel ridachas, kiel se li volus mordi!

-         Ochjo, la grizo – balbutas tremante Gergo – la grizo estas la nia…

Kaj li haltas en dudekpasha malproksimo.

-         Venu do, se ghi estas la ilia – respondas la turko – prenu.

Tiel li forjhetas el lia mano la bridofuston de la grizo.

A gyerek most már csak a szürkét látja. Ahogy a szürke nagy lomhán megindul, odaszökik, és megfogja a kantárt.--------------

En tiu momento ankauh li estas kaptata.  La fortaj fingregoj de la turko komutas lian malfortan, nudan brakon kaj li suprenflugas sur la alian chevalon, sur la malhelflavan, en ghies selon.

Gergo lamentegadas.

-         Chit! – diras la turko, prenante sian ponardon antauhen.

Sed Gergo plue krias:

-         Vicunjo! Vicunjo!

La turko turnas kapon tien, kien la knabo. Lia mano sur la ponardo.

Kompreneble kiam la alia nuda infano suprenlevighas el la herbo, li reenigas la ponardon kaj ekridetas.

-         Venu, venu – diras – mi ne suferigas vin.

Kaj li ekiras kontrauh la knabeto.

Gergo volas malsuprenighi el la chevalo. Klakegas sur la dorso de Gergo la manplato de la turko. Do Gergo ploregas kaj restas sidante kaj la turko lasas la du chevalon tie kaj li kuras post la knabineto.

La kompatinda Viceto fughus nun, sed shiaj piedoj estas etaj kaj la herbo alta. Shi ekfalas. Baldauh shi piedbatadas tie kaj kriadas en la sino de la turko.

-         Chit! – diras la turko batante sur shian globan parton. – chit, char mi vin tuj manghos, se vi ne eksilentas! Ham-ham!

La knabineto eksilentas. Nur shia koro batas, kiel de pasero kaptata en mankavo.

Sed kiam ili alvenas al la chevaloj, denove elshirighas la ekkrio el shi:

-         Patreto! Pachjo!

Char la malespero pensas, ke shia krio auhdeblighas en chiajn forojn.

Ankauh la infano Gergo ploregas. Lian pugnon turnante sur la okulon li ploras:

-         Mi iras hejmen, mi volas hejmeniri!

-         Silentu chifona bastardo – blekas sur lin la turko – tuj mi disfendos vin.

Kaj li minacante skuas pugnon sur Gergo.

La du infanoj eksilentas. La knabineto preskauh en svenata teruro. Gergo sidas sur la dorso de la malhelflavo mallauhte ploretante.

Kaj ili iras.

Kiérnek az erdőből. A Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindzsik, gyalog aszabok, tarka öltözetû szabadkatonák. Virgonc kis lovakon ülve szállingóznak hazafelé.—

Ili alvenas el la arbaro. La infano Gergo vidas, ke sur la vojo de la Mecsek supren charanta turka popolo multkoloradas. Chevalaj akindjhoj, piedaj asaboj, liberaj soldatoj en diverskoloraj vestoj. Sidante sur gaje viglaj chevaletoj flugadas kontrauh hejmo.

Tiu grupo, kiu iras antauh ili, akompanas chirkauh dek charojn kaj veturilojn. Sur la charojn estas blanka litajho, shrankoj, lignopartoj de litoj, bareloj, sovaghpeltoj, sakoj kun greno en senordona intermikso. Apud la charoj iradas malgajaj malliberuloj kun chenitaj piedoj, kun malantauhen binditaj manoj.

Nia janicharo havas tri charojn kaj sep malliberulojn. Ankorauh kvin estas  janicharoj kun bluaj pantalonoj, rughaj botoj, blankaj felkapingoj, sed tri asaboj kun peltaj chapoj, kun grandaj lancoj.  El la antauha parto de la felkapingo de la unuokulo pendolas ghis almenauh la mezo de la dorso blanka strutoplumo kovrita per polvo

Dum li restadis en la arbo, la tri charoj flankenstaris sur la rando de la vojo kaj donis placon al la pluaj hejmenmarshantoj.

La janicharoj akceptis la du infanojn kaj grizon ridante.

Kion ili babilachas turke, tion Gergo ne komprenas. Ili parolas pri ili kaj pri la chevalo, tio shajnas pri ili. Kiam ili rigardas sur lin kaj sur Vicunjon, ili ridas. Kiam ili rigardas sur la chevalon, ili tiel mansignas, kiel iu pelas mushon.

La turko jhetas la du infanojn sur la charon, sur la supron de la litajho. Rondvanga junulino sidas tie, malliberulino kun chenitaj piedoj, al shi konfidas li ilin. Poste unu el la chapaj turkoj malligas malpuran sakon kaj tiradas el ghi chiuspecajn vestajhojn. Sed ili chioj estas infanvestajhoj. Troveblas inter ili jupeto, felpelteto, veshto kun metalbutonoj, chapo, chapelo, botetoj. La turko elektas du chemizetojn kaj felpelteton kaj li jhetas ilin sur la charon.

-         Vestigu ilin – diras la unuokulo al la junulino.

La junulino estas chirkauh deksep jara. Shi estas kamparana knabino. Kiel shi vestigas la infanojn shi chirkauhprenas kaj kisas ilin.

-         Kiel vin nomas mia angheleto?

-         Vicunjo.

-         Do vin, animeto mia?

-         Gergo.

-         Ne ploru karuloj. Vi restos kun mi.

-         Sed mi volas iri hejmen – krias Gergo.

-         Ankauh mi – ploras la knabineto.

La malliberulino chirkauhprenas ilin al shi mem kun ambauhaj manoj.

Iam hejmengvidas vin la bona Dio, nur ne ploru.



FeltöltőKárpáti Göttler László Antal
Az idézet forrásaOSZK MEK

minimap