Garaczi László: Egyesülni jó

A magyarok génállományának tíz százaléka ismeretlen eredetű, ami nem tűnik soknak, de elég ahhoz, hogy az ember életét megkeserítse. Képzeljenek el valakit, akinek a viselkedése általában megfelel az elvárásoknak, a közfelfogásban rögzített erkölcsi normáknak, ám minden tizedik döntése valami rejtélyes megfontolásból, érzületből, mentalitásból fakad, és egyáltalán nem illeszkedik az élet szokott rendjébe. Kilencszer az ajtón megy ki, tizedszer az ablakkal próbálkozik. Kilenc napig megbízható munkaerő, hű hitves, szerető szülő, tizedik nap tekintete elborul, feleségét nem ismeri meg, gyerekeivel visszafelé akarja elszavaltatni a Himnuszt. Törvénytisztelő állampolgár, megbecsült tagja a közösségnek, időnként azonban arra vágyik, hogy egy szakadék mélyéről űzött vadként vonítson a holdra. A honfoglalás utáni hosszú évszázadok alatt megtanultuk különféle trükkökkel elleplezni e csintalan génkupacot, nem volt könnyű, és megvolt az ára. Fölvettük a kereszténységet, de titokban a jó kis nyilazós időszakról nosztalgiáztunk. Testünkkel védtük Európát a török ellen, de közben egy kicsit mi is törökök voltunk, és jogosnak tűnt, hogy Európa nem mindig hálás a képmutató áldozatért. Forradalmakat robbantottunk ki, Nobel-díjakat kaptunk, Plattensével, Piroschkával, guláschsuppéval és gémeskúttal próbáltuk megszerettetni magunkat, de mindig maradt valami keserű szájíz, mintha semmi nem lenne igaz, mintha álruhában élnénk történelmünket. Ráadásul Európa népei rokonnyelveken beszélgetnek, míg nekünk egy izolált nyelvi szigetről nagy energiákat mozgósítva kell megértetnünk magunkat. Mi lett mindennek a szomorú következménye? Meghasonlás, önmarcangolás, fatalizmus, elvesztett háborúk és vébédöntők, ezek generálják ma is a magyar önismeretet és öntudatot. Hiába nyilatkozta Bölcs Leó császár már ezer évvel ezelőtt, hogy a magyarok szabadságszeretők és okosan politizálnak, az ilyen üres hízelgések lepattannak önmegvetésünk vastag vértjéről. Vajon mindennek az a fránya tíz százalék lenne az oka? Nem tudjuk. Senkise tudja. Az viszont tudható, hogy az ilyen kesernyés, frusztrált öntudat hajlamos a szélsőségekre, az önutálat és önimádat kilengéseire, másrészt jó esetben teret adhat a sokféleség iránti empátiának, vonzódásnak, türelemnek, hisz a különbséget, az ellentmondást testközelből ismeri. Az Osztrák-Magyar Monarchia néhány évtizedes békeideje belső feszültségei ellenére is megmutatta, hogy „sok jó nép kis helyen is elfér”, sajnos a huszadik század az édes emlékeket elsodorta, és akik a rendszerváltás után arra számítottak, hogy a dunai konföderáció eszméje felújítható, ma már csak abban bízhatnak, hogy e régi reflexek valamiképp majd az unión belül aktivizálódnak. Magyarországon, mint általában minden közüggyel, az uniós csatlakozással kapcsolatban is először abszurd és végletes véleményekkel rohamozták meg a gyanútlan állampolgár idegrendszerét. Az unió maga a földi paradicsom, vonat- és kamion-karavánok hozzák majd hazánkba a kincseket és euro-milliárdokat, hátralévő életünket függőágyban hintázva malmozással és napfürdőzéssel fogjuk tölteni. Illetve horogkereszt, sarló-kalapács, uniós zászló - ezek nem mások, mint nemzeti létünk vonagló haláltusájának végső stáció-szimbólumai, egyébként pedig az uniós csatlakozás, mint a végidők jele, már János jelenéseiben meg van írva: „Mikor a római birodalom újból összeáll, megjelenik az Antikrisztus.” (Főszerepben Samuel L. Jackson). A kezdeti zűrzavar után szerencsére józanabb hangok vették át a diskurzus irányítását, az értelmiség a nemzeti hagyomány-európai hagyomány, globalizáció és helyi érdek viszonyát elemzi az írott és elektronikus sajtóban. Az egyszerű magyart persze továbbra is a mákos guba, a barackpálinka, a hurkatöltő berendezések és a böllérség intézményének sorsa izgatja. Hurkatöltőink nem eurokompatibilisak, és befejezett ténynek látszik, hogy utcára kerülnek a böllérek, a disznóölés mitikus és véres héroszai, ami nem veszélytelen fejlemény, mert aki nyakazásra szakosodott, nyak nélkül is vágni akar. Az uniós csatlakozással a magyar állattenyésztés gyökeres változáson megy keresztül, például a magyar disznó nem kap több moslékot. (A moslék az ember tegnapi ebédje összekeverve és nekiadva a disznónak; aki nem ismerné - csenevész urbáni fatty -, gondoljon az óvodai ebédek orgiáira). A kutya, az ember leghűségesebb barátja továbbra is ehet moslékot, ez meg lett engedve; amennyire én a furfangos magyar gazdát ismerem, nem csodálkoznék, ha a majdani eu-ellenőrök röfögő és földet túró kutyakondákkal találkoznának a kies magyar rónán. Idetartozik a hír, hogy Medgyessy Péter, magyar miniszterelnök elhatározta, hogy amerikai és spanyol mintára minden évben megmenti egy állat, nevezetesen egy magyar disznó életét. A szerencsés disznónak nem kell többé azon morfondíroznia, hogy egy európai áramütés vagy egy magyar böllér segítségével jobb-e öröklétre szenderülni. Öt disznó került homloktérbe, öten pályáznak a miniszterelnök kegyére: Pedro (gyakran fölfalja társai elől az élelmet), Roberta (Pedro élettársa), Csapajev (beceneve Csapika), Rozália és Samantha. Nagy a tét, a kandidánsok megpróbálnak minél rokonszenvesebb színben feltűnni a sajtó munkatársai előtt. Hogy mi várható hosszabb távon és országos szinten a csatlakozástól, beleértve embert, állatot, növényt, ásványt, vizet és levegőt, egyelőre csak találgatható. A jelenlegi hangulatot, amennyire meg lehet ítélni, reménykedés hatja át. Budapest egyik parkjában felállítottak egy órát, ami mutatja, hány másodperc van hátra a nevezetes időpontig. Alatta szerelmespárok találkoznak, kiszámolják, helyes időt mutat-e az óra, igazodik-e a téli-nyári időszámításhoz, és olyanok is vannak, akik már annyira otthon érzik magukat e visszafelé számlálódó időben, hogy a randevú időpontját is ehhez az órához igazítják. Sőt olyanok is akadnak, akik friss szerelmüket abban a bizonyos percben kívánják majd megpecsételni. Egyesülni jó. Ők, úgy látszik, nem félnek az Antikrisztustól, az a véleményük, hogy az Antikrisztus általában föld alatti bunkerban végzi, lukas fogakkal, borotválatlanul, félig megőrülve. Ezek a fiatalok az óra alatt arra számítanak, hogy tartanak egy fergeteges bulit május elsején, aztán pedig könnyebb lesz utazni, dolgozni, élni. Hogy a tehetség dinamizmusa az ősi pesszimizmus és önsorsrontás fölé kerekedik, hogy az unióban mindenki tiszta lappal indul, a teljesítményelv dönt, nem a múltbéli vétkek és félreértések. Nem tudjuk, így lesz-e, de elképzelhetjük, már csak az ő kedvükért is, hogy az a bizonyos tíz százalék deviáns génhalmaz – az is Európa, nem is Európa, a világ, a kozmosz, a Teremtés megbecsülendő része, ajándéka, titka. Ha békében élünk együtt tüneteinkkel, a világ is békében él velünk. A rozsdás hurkatöltőket meg úgyis le kellett már cserélni.