Gergely Tamás: Vepar i kiša (Vadmalac meg az eső Szerb nyelven)

Esett. Azaz szemerkélt az eső. Vadmalac nem húzódott be az odújába, inkább hagyta, hogy ázzék kint a bundája.
"Úgyis el vagyunk kényeztetve. El vagyunk kényelmesedve, meleg víz, központi fűtés", gondolta.
Hűvös szél fújt, az sem zavarta. Az esőcseppeket meg lerázta a hegyes fülével. Füléről. Akár egy macska. Vadmacska.
Jött a Komája, kérdezte az: - Mit csinálsz?
Na, erre mit válaszoljon?
- Ázom éppen.
Majd, hogy az őt jobban megértse, hozzátette:
- El vagyunk kényelmesedve.

Padala je. Bolje rečeno rominjala. Vepar u svoju jazbinu nije se povukao , pustio da mu krzno vani kiša natopi.
„Ionako smo razmaženi. Previše smo komotni, topla voda, centralno grejanje”, mislio je.
Hladan je bio vetar, ni to mu nije smetalo. A kapi kiše pak šiljatim ušima otresao. Sa ušiju. Kao neka mačka. Divlja mačka.
Prišao mu je Jaran i upitao: – Šta radiš?
No, na to šta da odgovori?
– Upravo kisnem.
I, da ga bolje shvati, dodao.
– Postali smo previše komotni.