Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Grecsó Krisztián: Tudta?

Grecsó Krisztián portréja

Tudta? (Magyar)

Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kisház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin.
 
Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni.
 
Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról.
Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit.
 
És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb.
 
Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem.
 
Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet.
 
Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott? Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket?
 
Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.
 
Ön tudta ezt?
 



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásahttps://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/

Ştiaţi? (Román)

Eu deja nu ştiu, mai bine zis am uitat, şi trebuie să-mi reamintesc, căci abia cu câteva decenii mai devreme şi la noi, în Ungaria oamenii vorbeau unul cu altul, vroiau să ştie celălaltul de unde vine, ce doreşte, uşile erau deschise, ne vizitasem, pe ganguri sau în faţa căsuţelor erau scăunele, pe ele stăteau bătrânii, care nici nu erau bătrâni, şi povesteau cum  trece viaţa, care-i secretul castraveţilor muraţi fragede, ce fel de melodie e la modă, cine frige slănina cea mai gustoasă, unde-i ieftină margarina de copt.

 
Eu deja nu ştiu, care a fost baza acelei  încrederi, căci oriunde am primit o felie de pâine cu gem, şi strada era plină cu copii, jucam tenis cu piciorul şi umblam prin hotare, iar bătrânii, care nici nu erau bătrâni, jucau domino, sau douăzeci şi unu, şi  întotdeauna era ceva de râs. Nici nu-mi pot închipui, pe ce am putut să râdem atâta.
 
Eu deja nu ştiu, cum a fost, căci ne-am iubit, sau dacă nu, ne-am acceptat unul pe celălalt, nu trebuia să stăm jenaţi la prânzul de duminica, deja nu-mi amintesc cum e să vorbeşti astfel, căci chiar dacă sunt teme tabu, nu sunt mine ascunse, n-o să fie conversaţia mlăştinoasă, otrăvitoare după un cuvânt nedorit spus spre celălalt; chiar de-am sta la vorbă despre orice: despre zugrăvit, stropit sau despre citit.
 Eu deja nu ştiu, cum e să vorbeşti subiectiv despre tradiţie, obiceiuri, deci cred că lumea poate fi exclusă sau chiar  ignorată, astfel cănd la bâlci vine acasă familia toată şi în oala de douăzeci de litri fierb sarmalele, şi lângă vinul alb de masă povestim marile întâmplări, de exemplu despre aceea inflaţie de groază, cănd pengő-ul s-a prăpădit, şi din banii puşi deoparte pentru casă bunicul până la urmă a cumpărat un cuţit de tăiat pâine şi o oliţă de noapte.

Şi bineânţeles nici aceea nu ştiu, de unde şi-au luat bătrânii optimismul, căci nu plângând ne-au povestit, ci râdeau, „şi azi avem aceea oliţă de noapte”, spuse râzând bunicul, deşi n-o aveam, sau cel puţin azi n-o mai avem, precum nici optimism nu este, optmismul vieţii, care şi atunci a fost mai puternic decât nerăbdarea, aroganţa, invidia, chiar dacă nu s-a construit aceea casă frumoasă. Căci in schimb era bucurie, copii, un cuvânt bun, şi altceva mai important nu există.

 Aşa mi-a fost scris soarta, căci tocmai într-un mic sat italian mă aflam, când acasă din nou s-a încins făclia urei sprijinite de stat, când din nou au început să aţâţe sufletul deastfel şi până atunci derutat a cetătenilor unguri.Am încercat să nu fiu atent la ştirile de acasă, dar „am ştiut” oare, doar şedeam, priveam marea, şi am observat căci pe-aici încă bătrânii, care nici nu-s bătrâni se aşează pe băncuţe, joacă domonio pe malul mării, râd din inimă la brutar, nu se îmbrâncesc, nu caută conflicte, nu trăiesc astfel, ca să caute pentru ce să se jignească. Şi nu pentru că – ştiu, că nu-s - sunt oameni mai buni decât noi. Apoi poate că totuşi, sau nu.


Am simţit în mine rutina est-europeană, un motiv pentru îngrijorare, frică, nerăbdare, „de ce-şi pierde ziua?”, „de ce nu-şi ceartă pe copilul?”, „de ce nu-mi aduce deja?”, dar marea, străduţele înguste a satului, oamenii care zâmbeau nu m-au lăsat, orice mişcare de-a lor a batjocorit îngrijorarea mea ungară bine întreţinută. Am devenit invidios, vă spun cinstit, într-adevăr invidios. Şi eu aş părăsi blasfemia de origine, care astfel se naşte cu omul născut dincoace sau dincolo de Leuta, ca-n altă parte vina lui Adam şi Eva, aceea veşnică bănuială căci pe mine vreau să mă păcălească, vreau să mă păgubească, o să mă înşele, o să mă implice într-o situaţie penibilă, şi viaţa nu e altceva, decât să mă pregătesc să le evit, sau să suport consecinţele. Căci pentru nici o injurie – pe seama tatălui meu şi a tatălui tatălui meu n-a existat, nu este doctorie, răsplată, dreptate. De aceea noi, ungurii şi lucrurile mici (n-i se aşează în faţă cineva la coadă, nu ne lasă să traversăm pe trecere de pietoni) astfel le trăim, parcă s-ar fi prăbuşit lumea, şi doar ne enervăm, ne mâncăm, viaţa ne-o risipim.

 
Oare am ştiut eu vreodată să cred, s-aştept? Şi dumneavoastră? Dumneavoastră aţi ştiut? Aţi ştiut căci dacă vă bizuiţi, credeţi e un lucru bun, vă vindecă sufletul?

Am văzut  o femeie foarte bătrână din Livorno, sprijinindu-se pe un cadru metalic admira marea, apoi şi-a închis ochii, şi s-a lăsat mângâiată de briza sărată. Când s-a obosit, băiatu-i si nora-i, amândoi bătrâni au ajutat-o din nou în maşină.
M-am uitat la ceas, a ţinut două minute şi jumătate, până când au reuşit s-o urce în scaunul maşinii. Până atunci pe drumul spre mare, singura serpentină spre munte s-a oprit toată circulaţia. Au asteptat ca un om bătrân să pornească spre acasă. N-au claxonat, n-au semnalizat cu farurile, n-au gesticulat. O femeie bătrână a agreat marea. Şi-acum pleacă acasă. Acel om bătrân noi suntem, trecutul nostru, zălogul nostru, toleranţa noastră, afecţiunea noastră.

 
Dumneavoastră ştiaţi asta?

 

 

 



FeltöltőBandi András
Az idézet forrásasaját

minimap