Hajnal Anna: One and the Same? (Ugyanaz? Angol nyelven)

Rossz vagyok? csupa hűtlenség,
mint füst a szélben erre-arra
úgy lengek át a napokon,
nem várva semmi diadalra...
Elernyedt minden akarat...
s ha fáradt kezeimet nézem
úgy érzem legjobb tétlenül,
lanyhán túladni az egészen.

Én megpróbáltam, s hittem is...
hogy mit? valahol még derengnek
lepke színek és sugarak...
de olyan fáradtan kerengnek,
oly messze már, hogy nevüket
s tapintásukat elfeledtem...
Ez lett volna az életem?
de ki maradt itt én helyettem?

Tapintom magam. Ugyanaz?
Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,
hogy üres a tapintható?
magamtól mikor? ki lökött el?
Hogy kicserélt egy pillanat,
hogy lehet, hogy észre se vettem?
Mindenki így él? vagy csak én,
ily tudatlanul, meglepetten?

Mindenki így él? hogy a fény
fürdik csodálkozó szemében,
és sokszor mondja azt, hogy: én,
s maga se tudja, hogy az ében
sötétben ki alszik el ágyán
s ki ébred fel helyette reggel,
kit visz előre könnyű lábán
s hogy kit dicsérget énekekkel...

aztán egyszerre, egy napon
minthogyha meghalna a reggel,
elsápad, elfoly vére mind
s tántorog hangtalan sebekkel;
minthogyha bennem hűlne ki,
úgy elalélt vele a szívem...
ki halt meg akkor, ő? vagy én?
s mikor volt? ki mondhatja híven?

Ki felelhetne? Emberek,
ti másképp éltek? biztosabban?
valami hazátok csak van?
a földön s a holnapi napban?
valami biztos kéz csak fog,
s lámpát gyújt nektek, hogyha féltek?
...engem elejtett valaki...
s már csak a zuhanásban élek.

Am I damaged? depraved infidel,
like so much smoke, tossed far and near,
I swing listlessly through my days,
and await no one’s triumphal cheer...
All my willpower is wilting ...
if I look upon my weary hands
I judge it best to aimlessly
surrender to fate’s final demands.

I tried, I even believed …
in what? pastels and butterfly hues
adrift in the ether, somewhere
yet they hang there so tired, so loose,
so far away, I’ve forgotten
their textures, their names …
Was this my whole life, then?
Who’s left, to take my place?

Pat myself down. One and the same?
Head. Arms. Legs. What got away,
to have left a shell so hollow?
when? who made my confidence sway?
One flash, and I was never the same,
how is it, I barely noticed?
Does everyone else live like this?
Startled, cloaked deep in ignorance?

Does everyone else live like this?
Light afloat in wondering eyes,
saying over and over: I,
yet knowing not, in dark guise
of night, who lays in her bed,
next morn who wakes in her place,
whom do her buoyant feet carry forth,
whom do her songs of glory praise …

and then one day, suddenly
as if morning itself had died,
with voiceless wounds, ashen,
bleeding out, faltering midstride;
as if she grew cold on my inside,
who died, then, she? or me?
my heart swooned, with her …
when? who can say, confidently?

Who might answer? my Brethren,
are your lives more assured? how so?
do you feel rooted, at least,
on this earth, and in tomorrow?
does a strong hand assuage your fears
and light a lantern, for you all?
… someone let go of me …
and I live in eternal free-fall.