Hervay Gizella: Nella lingua universale della miseria (A nyomor nemzetközi nyelvén Olasz nyelven)

Először láttam azt a kék lavórt s alatta az állványt,
a zománc lepattogzott az égről,
s a lavór alatt az állvány megszólalt
a nyomor nemzetközi nyelvén:
"szomorú kék lavórban mosta a ruhát,
pattogott az égről a zománc,
felhő-fehér lett, kiöblíti,
végtelen jajgatásra teríti
ronggyá mosott áhítatát."
Nekem még anyanyelvem ez a nyelv.
Ha lehunyom szemem,
zsákok dőlnek egymásra kopott állomásokon,
napok dőlnek egymásra fáradtan,
karok hullnak súlyosan a térdre,
tenyerek nyílnak ki lassan,
s álmodnak a duzzadt ujjperecek.
Sehol se vagyok annyira otthonos,
mint a fáradtság mozdulatai között,
a lezuhanó hétköznapok súlya alatt.

Ki kérdezi még, hogy mért fordulok féktelen mozdulattal
mindig arra, ahol új szavak sejlenek fel,
gyenge fényük villámlik szememben.

A nyomor nemzetközi nyelve
majd érthetetlenné válik; és végre
értelmetlenné verseim.
A szavak súlya nem zuhan rád,
a szépség tenyere kinyílik,
s álmodnak a karcsú ujjperecek.
Sehol se vagyok annyira otthonos,
mint a féktelen mozdulatok között,
a felszálló hétköznapok mámorában.

Vidi prima volta quella catinella blu col sotto
il supporto, sul cielo s’è scheggiato lo smalto,
sotto la catinella si pronunciò il supporto
nella lingua universale della miseria:
“lavò i panni nella triste catinella blu,
dal cielo si scheggiò lo smalto,
divenne bianco – nuvola, la sciacquò,
la sua devozione in stracci sfaldata
la tese sul lamento infinito.”
Questa lingua è ancora la mia madrelingua.
Se chiudo gli occhi,
sulle stazioni squallidi sacchi cascano uno sull’altro,
giorni cascano stancamente uno sull’altro,
le braccia cadono pesantemente sulle ginocchia,
palmi s’aprono lentamente,
le falangi gonfi stanno sognando.
Non mi sento a casa da nessuna parte
come tra i movimenti della stanchezza,
sotto il peso precipitante dei giorni feriali.

Chi domanda ancor’, perché mi volto con un movimento
indomabile sempre verso di là, dove s’intravvedono
nuove parole, le loro luci fiacche folgorano nei miei occhi.

La lingua universale della miseria
diventerà incomprensibile; e insensate
finalmente le mie poesie.
Il peso delle parole non precipita su di te,
si schiude il palmo della bellezza,
e sognano le falange snelle.
Non mi sento a casa da nessuna parte
come tra i movimenti indomabili,
nell’ebbrezza dei ascendenti giorni feriali.